Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

4.2.1.5. „A közönséges magyarok nyelvén”: a prédikációk szerkezeti és stiláris követelményei

Az eddig említett szempontoknál még szorosabban kapcsolódnak a retorikai kérdésekhez a szöveg megformálásra vonatkozó észrevételek. Ezek részben a dispositiót érintik, amennyiben a szöveg felépítését, a prédikációt alkotó részeket taglalják; részben pedig az elocutiót, azaz a megfogalmazás módját, követendő vagy elutasítandó stiláris megoldásokat.

A prédikációk szerkezeti egységeinek számontartására és magyar nyelvű megnevezésére már a középkorból vannak példák.1 Egyes vélemények szerint a korai reformáció egyházi irodalmának általános jellemzője az átgondolt szerkezet hiánya. Révész Imre Melius Juhász Péterrel kapcsolatban írja:

Nemcsak a prédikációiban nem találkozunk kielégítő rendszeres felépítettséggel – ami elvégre még nem volna csoda, mert hiszen a kor reformátori prédikálása, amint tudjuk, túlnyomólag folyamatos szövegmagyarázat (a Kálviné is ilyen) –, de nem találkozunk ezzel olyan egyéb theológiai műveiben sem, amelyekben ez a dolog természeténél fogva inkább el volna várható.2

Mindazonáltal a vizsgált korszak nyomtatásban megjelent prédikációiban felismerhető a műfaj hagyományainak követése. A szerzők alkalmazták az évszázadok során kialakult szerkezeti sémákat, de annak mintha nem mindig tulajdonítottak volna jelentőséget, hogy a retorikus felépítés elemeit, a „formát” különösebben hangsúlyozzák. Prédikációskötetében Dávid Ferenc többek között azért látta szükségesnek kiadni prédikációit,

hogy az eg’ügyű tanitocnac es lelki pastorocnac neminemű forma adatattnec eleiben, micor az Atya istenről ennec az ő egyetlen fiarol es az szent lelecről tanittani akarnac, minemű formát kövessenec.3

Prédikációskötetének előszavában Kulcsár György – amint azt fentebb más összefüggésben idéztem – a formai kérdésekről mindössze annyit említ, hogy „az vasárnapokra és egyéb fő Ünnepekre rendelt Evangéliomok magyarázattyának rendit Prédikáció szerint rövid beszéddel” írta meg. A beszédek szerkezete a szövegből állapítható meg. Kulcsár Györgyről szóló idézett kismonográfiájában Hubert Ildikó a prédikációk következő részeit határozza meg.

A cím alatt a vasárnapi evangéliumi szakaszt adta közre. Az evangéliumi szöveggel párhuzamosan a margón részekre bontotta az adott perikópát, és részenként egy-egy mondatban egyszerűsítve megismételte annak lényegét. […] Ezután a megadott evangéliumi rész egészét értelmezte Az evangéiumnak értelme címmel általában röviden, féloldalnyi terjedelemben, s itt adta meg prédikációjának pontokba szedett felosztását is […] Majd a pontokba szedett tanulságok részletes kifejtése következik.4

Hubert Ildikó a „Kulcsár György rendszerező témakifejtését tagoló formulák” közül a bizonyítás, az összegzés és a lezárás példáiból idéz néhányat.5

A későbbiekben a prédikációk szerzői egyre fontosabbnak ítélték a tudatos felépítést, számontartották az egyes szerkezeti egységeket. Ez kiderül abból, hogy saját köteteikben gondosan jelölték a különböző részeket, belső alcímként vagy a margón. Kulcsár György köteteinek bejegyzéseit vizsgálva Hubert Ildikó kritikatörténeti érdekű észrevételeket is tett.

Az 1574. évi kiadás egyik példányába a karácsonyi prédikáció elé valaki beírt egy rövidke „Praedicaló szekben valo elül járó beszidet”. „Gyakoriak a prédikáció tagolására figyelmeztető retorikai fogalmak is ebben a példányban.” Közülük a kismonográfia szerzője az exordium és a conclusio, egy másik kötetből ezek mellett a tanuság és az applicatio bejegyzését is említi.6

A szerkezet kérdése a vizsgált korszak prédikációs irodalmában többször is szóba kerül. Első prédikációskötetének előszavában Telegdi Miklós világosan megfogalmazza, hogy „az egyigyű keresztyének” számára a megértést akadályozza az áttekinthetetlen szerkezet. „A sok rend nélkül való szó” említése kifejezetten a retorikai dispositio hiányára utal, mégpedig a szavak elrendezése (ordo verborum) során elkövetett hibákra.

Hanem azok nem tetszenek énnekem, kik az ű könyvöknek egyfelől oly cégért tesznek, mintha az egyigyű keresztyénekért irnáják, más felől addig bölcselkednek, úgy zavarják és keverik be azt, a mit beszéllenek a sok rend nélkül való szók közibe, hogy ű magok is alég tudnak ki gázolni belőle. Az egyigyű olvasók peniglen a véghetetlen prédikációkból ki nem találhattyák az ű nekiek igértetett tanúságot.7

Az egyszerű emberekhez röviden kell szólni. Telegdi azt is helyteleníti, ha az egy napra rendelt evangéliumi szakaszt több prédikációban tárgyalják. Itt minden bizonnyal Bornemisza eljárására utal. Ugyanakkor a műveltebbek képesek feldolgozni az igényesebben szerkesztett prédikációt is, akár többet is egymás után.

Én is akartam mentül kevesebb beszéddel lehetett, úgy szóllani, hogy meg foghassák és fejekbe rakhassák a kisdedek, hogy nem mint az evangéliomnak egy kis részének magyarázattyát olly hosszan nyújtani, hogy míg a közepire jutnának, addig el felejtik az elejit az olvasók: avagy több prédikációra osztani egynél, és imide amoda hányni az egy napra rendeltetett tanúságot.

De ezt sem úgy mondom, mintha kárhoztatnám azokat, kik az tökélletesbekért írák, és azoknak a tudományban való előmenetekért, kik immár értenek valamit, és kemény eledel nélkül szűkölködnek, mely titkos és bévséges értelmet három avagy négy avagy tíz prédikációban is fejtegetik.8

Az előszó után következnek „A falukon tanétó egyigyű, jámbor egyházi embereknek” szóló tanácsok. Ebben a részben Telegdi az egyszerű népnek szánt prédikáció szerkezetét vázolja. Közli az egyes részeket alkotó vagy azokat bevezető formulákat, imádságszövegeket. A javasolt beszédminta az alábbi részekből áll:

keresztvetés; bevezető formulák, más az evangéliumok, más az episztolák esetében
az adott napra rendelt szentírási szakasz felolvasása
a magyarázatot bevezető imádság
a szentírási szakasz „bötű szerént való magyarázattya”
„jó értelmének” kifejtése
a következő heti ünnepek, események (például házasságkötés) kihirdetése
a prédikációt záró imádság.9

A szentírási szakasz magyarázatában nem nehéz felismerni a középkori eredetű négyszeres írásértelmezés elemeit. A „sensus historicus seu litteralis” magyar neve, a „bötű szerént való magyarázat” a régiségben máskor is előfordul. A „jó értelem” alighanem a „sensus allegoricus” megfelelője, ami az isteni tanítás mélyebb értelmét, megszívlelendő tartalmát jelenti.

Az írásmagyarázat különféle módjainak más korábbi magyar fordításai is ismertek. A Sermones dominicalesben a latin szövegbe illesztve olvashatók a magyar kifejezések. A „sensus literalis” – a magyar glossza szerint a „testi értelem” – ellentéteként a „sensus allegoricust” „lelki értelemként” határozza meg a másik glossza. Ehhez hasonlítanak a Temesvári Pelbárt Pomeriumának egyik példányában található bejegyzések: „historice vulgo lett dolog szerint, allegorice vulgo lelki értelem szerint”. A Guillermus-kódex főszövegében egy különálló lista olvasható, az adott esetekben kissé más jelentéssel: „historice id est lett dolog szerint”, „allegorice id est írásoknak előhozásával”. Ezzel az értelmezéssel csaknem megegyeznek a Jászói glosszák: „Sensus Historicus: lett dolog szerint való értelem; Allegoricus sensus: példa szerint való értelem”.10

A különféle változatok párhuzamos előfordulásán nem kell csodálkoznunk. A Tarnai Andor által bevezetett fogalomhoz, a másodlagos szóbeliséghez kapcsolódva Bartók Zsófia a következőket írja:

A magyar nyelvű egyházi kifejezések és szövegek változatossága arra enged következtetni, hogy a Tarnai Andor által másodlagos szóbeliségnek nevezett, papok körében élő szóbeliség nem hozott létre egységes hagyományt, e magyar nyelvű szóbeliség alapvető tulajdonsága volt a heterogeneitás. Ezt láttuk az esküszöveg szöveghagyománya, a gyónási ima szövegváltozatai és felhasználási módjai, a prédikáció eleji könyörgés, vagy akár a Szentírás többszintű értelmezésének megnevezései kapcsán is. […] A későbbi egyenetlenségeket látva hozzátehetjük, hogy a népnyelvű liturgikus szakterminológia a teljes korszakban sokszínű és rugalmas volt.11

Visszatérve Telegdihez: a prédikációt záró imádságot a szerző egy lapon keresztül részletezi, felsorolva, mi mindenért kell könyörögni.

A négyszeres írásmagyarázat elemeinek megjelenése jellemző ellentéte a protestáns felfogásnak. Melanchthon nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a Szentírásnak egyetlen értelme van, amit a grammatikai magyarázat tehet világossá. Mivel egyedül ez a biztos, ez képes a legnagyobb mértékben elősegíteni és megerősíteni a befogadást. Bármi, amit ezen kívül koholnak, mivel bizonytalan, nem szilárdíthatja meg eléggé a megértést. Ezért tehát mindig a grammatika vagy a retorika előírásai szerint kell feltárnunk a szövegből eredő, sajátlagos értelmet.12

Telegdi közreadott beszédeiből kitűnik, hogy a fentebb idézett vázlaton túlmenően is ismerte és alkalmazta a prédikáció megszerkesztéséhez szükséges tudnivalókat. A szentírási szakasz (hagyományosan: thema) felolvasása után előrebocsátja annak summáját, azaz lényegének rövid összefoglalását; ezt a részt a középkori ars praedicandikban prothemának hívták. A divisio szerkezeti egységének felel meg, amikor felsorolja a később kifejtendők egyes részeit, amelyek gyakran az egyes tanulságok. Némely részek további felosztása a subdivisio.13

Telegdi Miklósnál a Bornemiszával folytatott vita során a tartalmi kifogások mellett kifejezetten retorikai vonatkozású észrevételek is előkerülnek, mind a dispositiót, mind az elocutiót illetően. Telegdi egy alkalommal a szerkesztetlenséget teszi szóvá.

[…] hol imide, s hol amoda (a hová kívánságid vonsznak) kitérvén az elődbe vött útrúl, egy ollyan szabású, sok féléből egybe szedegetett és egybe zavart könyvet készétesz, mint az Simulus Moretoma Virgiliusnál, és mint amaz sok állatoknak tagjaiból egybe ragattatott kép, melyrűl Horatius ír, de arte poetica.14

A szerkezeti kérdések mellett a vizsgált korszakban – mint említettem – a stiláris követelmények is szóba kerülnek. A prédikációk elméletével foglalkozó irodalom egyik alapkérdése az alkalmazkodás a közönség műveltségi szintjéhez. Az egyszerű emberekből álló hallgatósággal kapcsolatban már szóba került a közérthetőség követelménye.

Az egyszerűbb és az igényesebb beszéd megkülönböztetését illetően gondolhatunk az antik retorika stílusnemeire is, a két szélsőség, a humile és a grande szembeállására – legalábbis a nyelvi megformálást illetően. Hasonló a középkori homilia–sermo kettőssége. Erasmus a prédikációk vonatkozásában a klasszikus három stílusnem helyett négy habitusról vagy characterről ír: grandis, acris, mediocris, humilis.15

Melanchthon figyelmezteti az igehirdetőt: tartsa észben, hogy amikor a Szentírás értelmét magyarázza a népnek, nincs szükség olyan fokú kifinomultságra, mint saját tudós köreiben vagy az iskolában. Épp ellenkezőleg: a lehető legnagyobb mértékben kerülnie kell a túlzott emelkedettséget, mivel az gyakran homályba borítja a közönséget és vég nélküli szócsépléshez vezet. Ugyancsak nem mindenhova való és felesleges elmefitogtatás, ha valaki a példaként előadott történeteknek a legjelentéktelenebb részleteit boncolgatja. Ez az iskolában vagy néhány más helyen talán hasznos lehet, de nem a prédikációban.16

Imre Mihály magyar példát hoz arra, hogy a nyelvi megformálással hogyan lehet alkalmazkodni az egyszerűbb közönséghez. Melius Juhász Péternek a Jelenések könyvéhez írott egyik magyarázatos prédikációját idézve írja:

Az idézetből az is kiderül, hogy joggal beszélhetünk Melius Juhász Péter kiemelkedő nyelvteremtő képességéről. Ennek a nyelvteremtésnek egyik feltűnő igyekezete, hogy a legelvontabb teológiai fogalmak befogadását, értelmezését hihetetlen nyelvi invencióval, tudatos beszédművészeti erőfeszítéssel végzi.17

Az időben előre haladva az alkalmazkodás szükségszerűségének elméleti megfogalmazásaival is találkozhatunk. Telegdi első prédikációskötetének előszavában világosan elkülönül a prédikációk két fajtája. Az „együgyű” közönséghez szóló beszédek az áttekinthető felépítés mellett világos, könnyen érthető magyarázatot és egyszerű stílust kívánnak, a felkészültebbek megértik a bonyolultabban szerkesztett és megfogalmazott egyházi szónoklatot is. Ennek alátámasztására Telegdi is Szent Pál hasonló összefüggésben sokszor idézett helyére hivatkozik.

[…] a kisdedeknek készéttetett e könyvecske, kiknek tejre vagyon szüksége, nem kemény eledelre, és annak okáért, a mennyire lehetett volna is tűllem, nem akartam friss avagy bölcs beszéddel élnem […]18

Egy rövid kitérő erejéig hozok egy példát arra, hogy a prédikációkban a közönséghez való alkalmazkodásnak a középkori ars praedicandiig visszanyúló hagyományai a magyar irodalmi gondolkodásra még a 18. század végén is hatással lehettek.

Az esztétikai gondolkodás kezdeteivel kapcsolatban Keszeg Anna feltételezi a 18. század második felében tevékenykedő erdélyi református lelkész, Gombási István hatását. Gombási franciából magyarra fordította Jean-Fréderic Ostervald neuchâteli egyházi írónak (1663–1747) a papi hivatásról szóló munkáját.19 Gyöngyössi János verseskötetének előszavában (1790, 18022) a leoninust védelmezve az ízlés – nála „íz-érzés” – fogalmára hivatkozva érvel amellett, hogy azokhoz az olvasókhoz is kell alkalmazkodni, akik kedvelik ezt a versformát. Keszeg Anna ezt a kitételt Gombási fordításával is összefüggésbe hozza:

Feltevésem szerint Gyöngyössi relativista elképzelésének gyökerei prédikációelméletiek és az osterwaldi lelkészi szerepkörhöz kapcsolhatók, amely peregrinációjának helyszíne, Leiden közvetítésével, de az Osterwald-fordító Gombási István révén – akivel jó személyes kapcsolatban volt – is eljuthatott hozzá. Éppen úgy, ahogy a prédikáció egyszerre alkalmazkodik közönségéhez, illetve nevelő szándéka az alkalmazkodás talajáról bontakozik ki, a leoninus is közönsége íz-érzéséhez alkalmazkodik azért, hogy azt más poétikai megoldásokra is receptívvé tegye.20

Igazán örvendetes, hogy a közönséghez való alkalmazkodásnak a középkori ars praedicandiig visszanyúló hagyományai a magyar irodalmi gondolkodásra még a 18. század végén is hatással lehettek – akár „az osterwaldi lelkészi szerepkör” közvetítésén keresztül.21

A vizsgált korszak magyarországi szerzőinek nyilatkozataiban a két véglet jelenik meg: egyrészt a művelt hallgatóságnak szóló, igényesebben szerkesztett, másrészt a „deáktalan kösség” számára készített, közérthetőbb beszédek különbsége.

Igaz ez a latin nyelvű szövegekre is. Kiss Farkas Gábor többször idézett tanulmányából tudjuk, hogy Stephanus Thomasius, aki Krakkóban és feltehetően Bécsben is tanult, prédikáció-formában írt Miatyánk-magyarázatát Csáktornyán készítette, de Bécsben jelentette meg. Nádasdi Bálint omniáriuma jelentős részben párizsi tanulmányai során írt szentbeszédeit tartalmazza.

A kor párizsi latin ékesszólása szigorúan ciceroniánus volt, a középkori hagyományokat már a prédikációk retorikája is maga mögött hagyta 1530 körülre. A prédikátorok klasszikus latin szónoklatokat írtak cicerói nyelvezettel, és ezekben magyarázták a Szentírást a művelt, három nyelven, latinul, görögül és héberül tudó humanista közönség számára azzal összhangban, hogy a Collège Royal is egy collegium trilingue, háromnyelvű kollégium volt.22

Van latin példa az ellenkező végletre is. Krakkóban végezte tanulmányait Mindszenti András. Váradon magyarul elmondott vasárnapi szentbeszédeinek latin fogalmazványai maradtak fenn – a levélírással kapcsolatban már említett – omniáriumában. A csak magyarul értő közönséghez szóló prédikációk latin változatai is szükségszerűen egyszerűbb stílusban készültek. Ismét Kiss Farkas Gábort idézve:

Thomasius és Nádasdi Bálint esetében is azt láttuk, hogy a latin nyelvhasználat tekintetében teljes megújulás zajlott le a katolikus prédikációkban. Ez minden bizonnyal nagymértékben köszönhető annak, hogy peregrinációjuk során már a humanista latin nyelvhasználatot kellett elsajátítaniuk, humanista tankönyveket olvastak […] Ezen igyekezet jelei megfigyelhetők Mindszenti munkáiban is: nyoma sincs bennük a késő középkori beszédgyűjtemények – Herolt, Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát – latinságának, amelyek a katolikus népnyelvű prédikációk mintabeszédeiként még sokáig népszerűek maradtak. Bár Mindszenti prédikációit nyilván magyar nyelven tartotta, […] a latin szövegnél megpróbált ügyelni az eleganciára és a kifejezésmódra. Ennek jele az is, hogy elnézést kér olvasójától latin stílusa miatt: „Kegyes olvasó, e hirtelen összeszedett művekben ne keress tulliusi ékesszólást, mert a hívőkhöz, ha latinul nem tudnak, elegendő keresztényi módon beszélni. Élj boldogul, Mindszenti András, Várad, 1563.”23

A klasszikus műveltség fitogtatása a magyar nyelvű prédikációkban sem kívánatos. Telegdi kerüli a felesleges etimologizálást és az idegen szavak használatát, az öntetszelgő tudálékoskodást. Ennek okát is adja:

Ezeket csak a végre mondtam hogy senki ne tulajdonéccsa tellyességgel temérdek tudatlanságomnak, hogy a közönséges magyarok nyelvén szóllok, hanem ércse, miért mívelem azt. Tudnya illik azért, hogy nem akarok fellyebb értenek annál, a mint szükség. Gyűlölöm, mint Szent Pál is gyűlölte az igéknek haszontalan újságát és a tudománnak hamis nevének hányását […]24

Telegdi stiláris kifogásainak sorában azt is kárhoztatja, hogy Bornemisza nemcsak, hogy szóba hozza a szalonképtelen dolgokat, hanem szemérmes körülírás helyett nevükön nevezi őket, és ebben még örömét is leli.

[…] ítéllye az Isten, és ítéllyék azok meg, a kik a te ördögi késértetről írott könyvedet olvassák, hallottak-é valaha vagy a Pispököktűl, vagy a Cáptalanokban, vagy akár holott az egész világon ollyan szörnyűséges és ondokságos rútságokat, mint akiket te ott egybe gyűjtöttél, nagy gyönyörűséggel elő számláltál, és szemérem nélkül, ingyen nem valami kerülő beszéddel, hanem tulajdon neveken, sok szűzeknek, ártatlan gyermekeknek, ifjaknak és egyéb rendbeli tisztességes jámbor személyeknek botránkozására mosolyogva fejtegetted.25

Telegdi más helyen is támadja Bornemisza stílusát. Amellett, hogy elítéli a „sok szörnyű, ondok és trágár beszédeket”, az „iszonyatos rútságok”, „fertelmességek és tisztátalanságok” részletezését, elméletileg is alátámasztja véleményét. Vitába száll Bornemiszával az „urbanitas” fogalmának értelmezéséről, és ennek során Hieronymusra, Quintilianusra és Szent Pálra hivatkozik.

És mi legyen az urbanitas, meg jelenti Quintilianus, mondván: Urbanitas illa est, in qua nihil agreste, nihil inconditum, nihil peregrinum, neque sensu, neque verbis, neque ore, gestuve possit depraehendi. Lib. 6. Cap. 3. […] Halgasa csak a szent Pál mondását: Fornicatio et omnis immundicia, aut avaricia nec nominatur is vobis, sicut decet sanctos: aut obscenitas, aut stultiloquium, aut scurrilitas, quae ad rem non pertinent.26

Az idézett helyet és szövegkörnyezetét részletesen elemzi Oláh Szabolcs. Telegdi Bornemisza-kritikáját illető végkövetkeztetése:

E diskurzus kognitív síkját az a szétválaszthatatlanság bontja ki, amely a követhető diskurzus és az intertextuális tételezés hermeneutikai funkciója között működik.27

Károlyi Péter prédikációinak a szerző halála évében megjelent kiadásában, a korábban idézett ajánlásban Hoffhalter Rudolf további kritikatörténeti érdekű megjegyzéseket tesz. Akárcsak Beythe István már idézett – és éppen ugyanabban az évben, 1584-ben megjelent – ajánlása, a korábbi évtizedekben többek által megfogalmazottak összefoglalásának is tekinthető, ezúttal kifejezetten a retorikai dispositio és elocutio kérdéskörében.

A prédikáció megformálását illetően szóba kerül a kizárólag egyéni megfontolásoktól vezérelt, ösztönösen hömpölygő szóáradat és a szabályok szerint szerkesztett szöveg viszonya. Hoffhalter hangsúlyozza a „szép rend” megtartásának fontosságát, mivel az szorosan összefügg a cél megvalósításával. A követett példákból ugyanis meg lehet – és meg is kell – tanulni az előadás leghasznosabb módját. Az idegen nyelvből fordított munkákról írja:

Ezzel is penig nem csak az külső renden való emberek, hanem még az Anyaszentegyházbeli Pásztorok is segíttetnek, hogy űk is ezféle bölcs tanítóknak nyomdokokat kövessék, és az írásnak magyarázattyában szép rendet tartsanak; mert ha az jó követés egyéb féle mesterségekben igen hasznos, sokkal inkább ez kívántatik az Isten igéjének haszonnal való hirdetésében, hogy az tanítók ne csak az ű fejektül értsenek, hanem szorgalmatoson és híven kövessék azokat, az kikben az Istennek bévebb ajándékát ismerik.28

A „külső renden való emberek” és az igehirdetők számára egyaránt hasznos „mesterség” említése alapján valószínűsíthető, hogy Hoffhalter a profán retorikának az egyházi beszédben való alkalmazására gondolt. Az átgondolt szerkezet szükségessége mellett az indokolt „kérdezkedésekre”, a megfelelő szaktekintélyek idézésére is figyelmeztet.

Később pontosabban is meghatározza az ars concionandi irodalmában közhelynek számító kitételeket, amelyek részletesebb kifejtését a következő század hazai prédikációelméleti irodalmában találhatjuk meg. A logikus felépítés, az áttekinthető szerkezet és a tartalmi és stiláris öntetszelgéstől mentes, egyszerű stílus a biztosítéka a hatékony prédikációnak. Figyelemreméltó gondolat – még ha eredetinek ez sem nevezhető –, hogy mindezeket a mesterségbeli tudnivalókat, a kívánatos „formákat és módokat” kemény munkával lehet elsajátítani, de megéri.

Az Sz. Pál is az Timoteusnak például veti magát, hogy az ű tanításának módgyát kövesse, és az építő igéknek formáját tartsa meg, az mellyeket ű tűle hallott, és ne gondolljon ű fejétül valami hivalkodó és dicsekedő módgyát; és ezokáért méltók azok feddésre, az kik az Sz írásnak együgyűségét meg utálván, valami bolond agyaskodással avagy homályos igékkel meg egyelítik, avagy az írásnak folyása és céllja kívül járnak mindeneket öszve kevervén, az mellyek az helyire nem illenek is. […] de viszontag az tudós emberek eszökben viselik, hogy a Sz. írásnak haszonnal való magyarázattyában nagy munka kívántatik, és mennyivel ebben elő mennek, annyival inkább meg esmérik, hogy távol legyenek az derék és tökélletes értelemtül, sőt idővel és gyakorlattal értelmeket is niha megjobbíttyák.29

A fentebbieket összefoglalva megállapíthatjuk: az 1530–1580 közti korszak hazai irodalmi gondolkodásának kifejezetten a prédikációkhoz kapcsolódó megnyilvánulásai legnagyobbrészt ugyanazokat a területeket érintik, amelyek a századok során mind európai, mind magyar vonatkozásban újra meg újra előkerülnek.

A műfaj általános kérdései mellett az adott történelmi helyzet is befolyásolja a szövegeket. A prédikátorok néha kitekintenek a működésüket meghatározó szellemi közeg tágabb összefüggéseire. A háborús körülmények nemcsak személyes sorsukat, hanem az egyház, a templomok, iskolák és nyomdák helyzetét is nehezítik. Az áldatlan állapotokon a „fejedelmek, urak és gazdagok” segíthetnének. A problémák megoldására egyesek valóságos művelődési programot vázolnak fel.

Többen sürgetik a magyar nyelvű prédikációk kinyomtatását. A tanításokat legszélesebb körben az egyszerű emberek körében kell terjeszteni, akik csak magyarul értenek. Ha olvasni nem is mindenki tud, a felolvasott prédikációkból a „cselédek és nyomorult jobbágyok” is épülhetnek. A nyomtatott anyag arra is jó, hogy a kevésbé képzett igehirdetők a minták alapján hasonlókat készíthessenek. Bornemisza Péter a magyar nyelvű prédikációskötetekkel már az egész nemzetnek szeretne használni.

A prédikáció-irodalomban felmerül a különböző médiumok viszonya. A korszak szerzői megfontolandó gondolatokat fogalmaztak meg a szóbeliség és az írásbeliség összefüggéseiről. A „prédikáció” és a „magában olvasható” szembeállítása kétféle aspektus, egyrészt a tömegek tanítása és meggyőzése, másrészt az egyéni lelki olvasmány megkülönböztetését sejteti. Az olvasásra szánt szövegekkel kapcsolatban felvetődik a „mulatság” lehetősége is.

A bizonyítás eszköze a prédikációban – akárcsak a világi retorikában a művészeten kívüli lehetőségek között a tanúként idézett források – a szaktekintélyekre való hivatkozás. A „kérdezkedés”, amint azt számos esetben igazolja a szövegkörnyezet, használatos volt a ’szaktekintélyekhez való fordulás’, ’azok megkérdezése’ értelemben, a mondandó igazságának alátámasztására. Ezért tekinthetjük terminus technicusnak, a magyar retorikai szaknyelv részének. A korszak hazai irodalmában különböző álláspontokat olvashatunk arra nézvést, hogy egyedül a Szentírásból szabad bizonyítani az állításokat, vagy lehet hivatkozni más tekintélyekre is.

A vizsgált forrásokban a szövegalkotásra vonatkozó észrevételek egyrészt a prédikáció alkotórészeit, felépítését érintik, másrészt a megfogalmazás módját. A középkori ars praedicandi hagyományait követve a későbbiekben is megkülönböztetik az egyszerűbb és a műveltebb hallgatóságnak szóló prédikációt. Az előbbiek megnyerésére az áttekinthető szerkezet, a könnyen érthető magyarázat és a köznapi stílus alkalmas; az utóbbiak a bonyolultabban felépített és igényesebben megfogalmazott egyházi szónoklatot is követni tudják.

Tágabb kritikatörténeti összefüggésekben a prédikációk elméleti problémáira is igaz, ami más műfajoknál is megfigyelhető. A korábbi elszórt adatokhoz képest már gyakoribbak és határozottabbak a szerzői reflexiók. Az érintett kérdésköröket a későbbiek során egyre árnyaltabb megjegyzésekben, majd önálló művekben is kifejtették. A vizsgált korszakban tárgyalt jelenségeket összevetve az előzményekkel és a későbbi fejleményekkel folyamatában bontakozhat ki a prédikációkról való gondolkodás története.

1	Ezek részletes ismertetése: Bartók Zs. Á. 2021, A prédikációk felosztásai: divíziók és disztinkciók (73–79) című fejezetben.
2	Idézi Imre 2021, 118.
3	Dávid Ferenc, Első része az Szent Irásnac külen külen részeyből vöt predicaciocnac (Alba Juliae: typ. Hoffhalter, 1569). Idézi Máthé 2019, 17.
4	Hubert 2011, 62–63.
5	Uo., 64.
6	Uo., 97, 99.
7	Telegdi 1577, )(7v.
8	Uo., )(7v.
9	Uo., )(9r–v.
10	A négyszeres írásmagyarázat magyar elnevezéseiről részletesebben: Bartók Zs. Á. 2021, A Biblia többszintű értelmezéseinek megnevezései című fejezetben. (79–81).
11	Uo., 141.
12	„Una est et simplex scripturae sententia, quam adfert grammatica enarratio. Haec una cum sit certa, maxime docere et confirmare conscientias potest. Si quid praeter hanc fingitur, quoniam incertum est, non potest satis munire conscientias. Sequamur igitur semper iuxta grammaticae seu rhetoricae praecepta propriam et nativam sententiam.” Melanchthon, De officio concionatoris, SM V/II. 10.
13	Telegdi prédikációinak szerkezetéről részletesebben: Horváth Cs. P. 2013b.
14	Telegdi 1580, 13–14. Az Appendix Vergilianában számontartott, ismeretlen szerzőtől származó 122 soros Moretum Vergilius eredeti műveként jelent meg az Opera omnia 1572. évi, Josephus Justus Scaliger által sajtó alá rendezett kiadásában. Egyes vélemények szerint egy Parthenius-mű latin átdolgozása. Maga a moretum egy sokféle alkotórészből (sajt, vaj, zöldségek, fűszerek…) összekevert étel. Versbeli elkészítőjének neve a mértékadó modern kiadásokban Simulus, más helyeken Simylus. A Horatius-hivatkozás a De arte poetica 1–10. sorára utal.
15	Erasmus 1535/1543, 543–544.
16	„[Concionator] Dabit operam, ut imaginem scripti populi oculis subiiciat, qua in re non tanta subtilitate opus est, quanta vel domi vel in scholis uti solemus. Sed maxime fugienda est nimia subtilitas, quia saepe tenebras offundit populo et sine fine logomachias gignit. […] Quidam in historiis omnes minutissimas particulas excutiunt. Id fortasse in scholis aut in paucis quibusdam locis fieri utiliter potest, caeterum non ubique decet ac vanam quandam ingenii ingenii ostentationem habet.” Melanchthon, De officio concionatoris, SM V/II. 8–10.
17	Imre 2021, 132.
18	Telegdi 1577, )(7r. A hivatkozott hely: „Lac vobis potum dedi, non escam: nondum enim poteratis: sed nec non quidem potestis: adhuc enim carnales estis.” 1 Kor 3, 2.
19	Gombási 1784.
20	Keszeg 2011, 218–219.
21	A közönséghez való alkalmazkodásról a középkori prédikációelméletekben: Bartók I. 1998, 186–190.
22	Kiss F. G. 2017, 341. A ciceroniánus stílus elterjedéséről a prédikáció-irodalomban részletesebben: Kiss F. G. 2019, 21–24.
23	Kiss F. G. 2017, 349–350.
24	Telegdi 1577, )(8v.
25	Telegdi 1580, 15–16.
26	Telegdi 1578a, )(5r–v. Egyik idézet sem egyezik pontosan a ma mértékadónak tekinthető kiadások szövegével. Inst. Orat. 6, 3, 107; Ef 5, 3–4.
27	Oláh Sz. 2004, 369–371.
28	Károlyi 1584, a3r–v.
29	Uo., a3v–a4r.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero