Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

4.2.2.1. Inventio: a szív, az ész és a nyelv

Leginkább a retorikai inventio körébe tartozik az imádság alapvető kérdése: van-e egyáltalán megragadható „anyaga” az imádságnak, azaz megjeleníthető-e nyelvi eszközökkel a tartalma? A 16. században még az az egyházi irodalomban gyakran hangoztatott felfogás jellemző, mely szerint vallásos témában a mondandó szívből jövő átélése fontosabb, mint a szövegek szabályok szerinti megformálása. Az imádságokkal kapcsolatban még az a kérdés is felmerül, hogy egyáltalán szükség van-e szavakra: az elragadtatott lelki-érzelmi állapotban gondolataink szavak nélkül is utat találhatnak Istenhez. A bensőből fakadó, őszinte fohász az augustinusi „oratio interor”, „oratio spiritualis” vagy „oratio mentalis”.1

Az irodalmi gondolkodás megnyilvánulásait keresve azonban éppen azok az esetek a legérdekesebbek, amelyek ehhez képest mégis megengedőbbek, nem vonják kétségbe a szavak létjogosultságát. Erre is lehet magyar példákat találni, amelyekben felismerhető az európai elméleti irodalom ismerete. A vonatkozó megállapítások a korszak legnagyobb hatású szerzőinek véleményén alapulnak.

A külföldi szaktekintélyek részletesen, árnyaltan – sokszor retorikai fogalmakban gazdagon – fejtik ki kapcsolódó nézeteiket, a vizsgált korszak hazai szövegeiben viszont sokszor csak egy-egy jelentéktelennek tűnő mellékmondat vagy odavetetett kifejezés árulkodik a szerző elméleti iskolázottságáról és arról, hogy mely formai, stiláris követelmények megvalósítását tartja fontosnak. Megfelelő „érzékenyítettség” birtokában azonban belátható, hogy a látszólagos köznapi szóhasználat – amint az más területeken is megfigyelhető – valójában a magyar elméleti (grammatikai, retorikai, logikai) szaknyelv alkalmazását igazolja.

Az imádság esetében tehát alapvető probléma a lelki tartalom és a nyelvi eszközök, a „belső, lelki” és a „külső, testi” imádság összefüggése. Luther szerint ezek nem feltétlenül egymás ellen dolgoznak, hanem bizonyos esetekben erősíthetik egymást.

A lelki imádságot vagy más néven a lélekben való imádkozást azért nevezték el így, hogy megkülönböztessék a testi imádkozástól, emellett valóságos imádkozásnak is nevezik, amely ellentéte a látszatimádkozásnak, mert a látszólagos és testi imádkozás csupán üres szavak mormolása figyelem nélkül.

Az utóbbi, a „külsődleges imádkozás” első két esete, amikor valaki „puszta engedelmességből” vagy „kényszeredetten és kedvetlenül, esetleg pénzért, dicséretért és dicsőségért” imádkozik. Ezek az esetek elutasítandók, de a harmadik – józan mértéktartással – megengedhető.

Harmadsorban [imádkozhatunk] a szív áhítatával, ahol a látszat igazsággá és a külsődlegesség lelkivé változik. Igen, a belső igazság felszínre tör, és külső fénnyel ragyog. Ám az nem lehetséges, hogy sokat beszéljen az, aki lelkileg és igazán imádkozik, mert a lélek, ha tudatára ébred annak, hogy mit beszél, és ha szavaira tekint és elgondolkodik, hagynia kell a szavakat maguktól szállni, és az értelmet kell követnie, vagy fordítva: az értelmet kell elhanyagolnia és átgondolni a szavakat. Ezért az ilyen szóbeli imádságok nem mások, mint a lélek felindulásai, amely az értelem és a szavakat diktáló kívánságok szerint gondolkodik.2

Kálvin genfi katekizmusában a „Lelkipásztor” és a „Gyermek” beszélgetéséből bontakozik ki a szív, az ész és a nyelv, azaz az érzelmi, értelmi átélés és a nyelvi megformálás összefüggése az imádságban.

L. Beszéljünk most az imádság módjáról! Elég az imához a nyelv is, vagy szükség van az észre és szívre is?

Gy. A nyelvre nincs mindig szükség, de értelem s érzés híján sohasem lehet az igazi imádság.

L. Mivel bizonyítod ezt?

Gy. Amennyiben Isten lélek, egyebütt is mindig szívet kér az embertől, hát még az imádságban, mely vele való társalkodás! Ezért azt ígéri, hogy csak azokhoz leszen közel, akik őt igazságban imádják, ellenben átok alá vet mindenkit, kik képmutatás okáért nem szívből imádkoznak.

L. Teljességgel haszontalanok hát mindazon imádságok, melyeket csak a nyelv mond el?

Gy. Nemcsak haszontalanok, hanem utálatosak is Isten előtt. […]

L. Mégis azt gondolod hát, hogy a nyelvnek nincs haszna az imádkozásban?

Gy. Semmi esetre sem gondolom ezt. Mert a nyelv gyakran segíti, felemeli, lstennél megtartja a lelket. Azonkívül, mivel Isten a nyelvet sokkal Inkább dicsőségére teremté, mint a test többi tagjait, azért illendő, hogy minden tehetségét e feladata teljesítésében fejtse ki. Aztán néha a lelki hév is annyira áthatja az embert, hogy nyelve akaratlanul is szavakba tör ki.3

Ismert a genfi káté magyar fordításának töredéke 1563–64-ből, feltehetően Melius Juhász Péter munkája.4 Az imádságról szóló részt nem tartalmazza, mivel: „Töredékünk négy egymást követő lapja a hitről szóló első fejezet vége felé található szöveget adja.”5 A genfi káté Tótfalusi Kis Miklós kiadásában 1695-ben is megjelent.6 Hatását a lutheri hagyománnyal összehasonlítva nem tartják jelentősnek.

Ezzel szemben a Melius Juhász Péter fordította Kálvin-féle genfi káté használatáról egyáltalán nem maradt adat, teljesen elfeledték, ismeretlen volt a 20. század végén fölbukkant töredéke felfedezéséig, és a Melius Juhász maga írta kátéja sem jelent meg többé.7

A nyelvi megformáláshoz kapcsolódó hasonló – legalább részlegesen – megengedő állásfoglalásra hazai példák találhatók Heltai Gáspár „kis katekizmusában”.8 A munkáról többen is megállapították, amit Incze Gábor így foglal össze: „Úgy a káté a maga egészében, mint az imádságról szóló harmadik rész csaknem szóról szóra egyezik Luther Márton kis kátéjával.”9 Kritikatörténeti szempontból éppen a „csaknem”, az eltérés fontos.

Luther Kis Kátéja először 1529-ben jelent meg. Végleges változatának az 1536-os wittenbergi redakció10 tekinthető, ezt követik a későbbi kiadások. Luthernél nincs meg az a rész, amivel Heltai bevezeti a Miatyánk magyarázatát. Figyelemre méltó az a határozott elvi állásfoglalás, amellyel a magyar változat elutasítja a formai szempontok túlzott szerepét, ámde bizonyos mértékig mégiscsak teret enged a nyelvi megformálás, a „formák” és „elrendelt módok” érvényesítésének, szigorúan a Jézus által megszabott szerkezet alapján.

A’ Léleknek nem szükség sok forma avagy külemb-külemb féle igéckel elrendelt mód. De ha valami formával avagy imádságnac el-rendelt módgyával élni akarunc, soha jobbat annál nem találunc a’ mineműt a’ mi Urunc Christus Jesus önenmaga szerzet és kire minket tanítot. Matth. 6. cap. […] A mi édes Mesterünc a’ Christus Jesus, ez imádságnac formáját igen bölchen rendelte, és hét kérésre osztotta, mellyekben mind a’ Lelki, s’ mind a testi dolgokat befoglalta és berekesztötte.11

Megjelennek tehát a szövegalkotást befolyásoló szabályrendszer elemei, mégpedig megengedő tartalommal. Bátran állíthatjuk, hogy a „formák” és „módok” a régiség magyar retorikai szaknyelvének részei, hiszen ezeket a kifejezéseket a 16–17. században következetesen használják a szerkezeti és stiláris követelmények összefoglaló elnevezésére.

Melius Juhász Péter prédikációiból Oláh Róbert szemelgetett az imádságra vonatkozóan a szív, az ész és a nyelv összefüggéseit megvilágító részleteket:

Hát akik igen könyörögnek, éjjel-nappal esedeznek Istennek. Valakikben Isten lelke [van], de ezek szüntelen fohászkodnak, nem szájok, nyelvek birbitélésével, hanem [a] szívük kévánságával […], nem Barát módra, szokásból, mikor szükség[es], nyelvvel, szájjal is kiáltanak, könyörögnek, de szívből. […] Hát nem a színmutatást, templomban való ordítást, kiáltást, orgonálást, birbitélést, a battalógiát azaz, héában való zsolozsmát, szakmányt kévánja. […] Hát mit? Szívet, lelket. […] bár ordíts, mint egy farkas, de ha hitből, igazságból, lélekből, Isten kegyelmébe való bíztatásból, nem jű, bűn [az].12

Az imádság elméleti kérdéseinek megfogalmazását keresve a vizsgált korszak magyar vonatkozású irodalmában, a leggyakrabban Laskai Csókás Péter Speculum exilii13 című latin nyelvű munkájára kell hivatkoznunk, ugyanis összetettségében és tartalmában messze meghaladja a többi hazai szerzőnek az imádsághoz kapcsolódó megjegyzéseit. Éppen ezért – mielőtt rátérnék a szív, az ész és a nyelv összefüggéseinek tárgyalására Laskainál – röviden szólnom kell a munka egészéről. Laskai munkásságát illetően az eddigi kutatás során ki-ki a saját érdeklődési területét érintő részekkel foglalkozott, legkevesebb szó az imádságról esett.14 A Speculum exilii terjedelme – a kötet elején és végén található versekkel együtt15 – 943 lap. A korábbi szakirodalmat Móré Tünde tekinti át. Ennek alapján említi, hogy a mű

első része ars orandiként működik, amelyben a szerző általánosságban tárgyalja az imádságot és annak kérdéseit, a második része pedig a Miatyánk szövegmagyarázata. A felosztás, valamint a Miatyánk kiemelt helye harmonizál a protestáns felfogással, hiszen Luther szerint „az minden imádságnak imádsága (das Gebet aller Gebete, das Vaterunser).16

Az előadottakat Laskai szerteágazó kitérőkkel, bibliai helyekkel, klasszikus auktorok és egyéb szaktekintélyek sokaságával alátámasztva részletezi. Az alkalmazott módszerek, a hivatkozások Arisztotelésztől és Cicerótól az egyházatyákon keresztül Erasmusig és a kortársakig, a héber és görög etimologizálások, a logikai és teológiai érvelések és cáfolatok megérdemelnék az egész munka átfogó, alapos ismertetését, összevetését forrásaival.

A mű legnagyobbrészt az imádkozás lelkiségi, teológiai összefüggéseit tárgyalja, de szóba kerülnek kifejezetten formai szempontok is, ezeket később, a maguk helyén idézem.

Laskai már az imádkozást magasztaló rész bevezetőjében (Praefatio in orationis encomium) előrebocsátja:

[…] az Úr imádságának ezt a rövid magyarázatát, amelyet egykor vásárhelyi iskolánkban nyilvánosan adtam elő a hallgatóknak, a legtudósabb szerzők nyomán, most végre (és bárcsak lenne könnyen megtanulható a felkészültebbeknek, egyszersmind szolgálná a gyengébbek épülését!), amennyire csak éjszakai virrasztásaim lehetővé tették, újragondolva, átdolgozva összeállítottam és közrebocsátom. Annak érdekében, hogy mindezeket könnyebben meg lehessen érteni, és az olvasóknak ne okozzon nehézséget a befogadása, a skolasztikus módszerhez folyamodom. Először néhány fejezetben az imádságról bocsátok előre valamicskét, majd Krisztus szavait fogom elmagyarázni.17

A „néhány fejezet” nem kevesebb, mint tizenegy, mintegy 700 lap terjedelemben. Krisztus szavai alatt az általa tanított imádság, a Miatyánk értendő. Magyarázatára így is jut közel 200 lap. A szerteágazó kitérők mellett a dogmatikai érvelés alapja az egyes szavakhoz kapcsolódó loci communes. Ezek: Krisztus uralkodása; Isten mérhetetlen hatalma; Isten elnevezései; Isten országa, Isten akarata, a kenyér mibenléte és jelentései; megbocsátás a bűnösöknek; a kísértés.18

H. Hubert Gabriella fontos megállapításokat tesz Laskai feltételezhető forrásairól, egyben a Speculum egészét is jellemzi:

A mű vázát alkotó megközelítési módok megtalálhatók Musculus Loci communesének Oratio fejezetében is: az imádság definiálása, fajtái, retorikai szerkezete, iránya, okai, helye, ideje, módja, az imádkozáskor használt gesztusok, az imádságban foglalt kérések, ezek teljesíthetősége, az átok, az imádság célja és hatása. Laskai Csókás azonban a korabeli tárgyalási módoktól eltérően az ima témájába belesűríti teológiai nézeteit is. Tudós teológus, hitvitázó egy személyben.19

Laskai hivatkozik is Musculusra mint a Kálvint követő jeles teológusok egyikére. Követendő imádságok szerzőjeként ajánlja az olvasók figyelmébe Petrus Martyrt (Pietro Martire Vermigli). Hubert Gabriella őt is említi:

Számos szószerinti egyezés kimutatható a Speculum és [a Petrus Martyr korábbi írásait tartalmazó] Loci communes, illetve a Királyok könyve exegézise között, ugyanakkor lényegiek az eltérések is. Az utókor által összeállított Vermigli-féle Loci communes 1580-ban jelent meg. Laskai Csókás valószínűleg az eredeti Királyok könyve-exegézist használta.20

Ezek alapján a Speculum közvetlen forrása aligha lehetett az előző évben megjelent összeállítás. Ugyanennek a gyűjteménynek azonban ismert egy korábbi kiadása, 1576-ból.21 Nem zárható ki, hogy ebből kerülhetett egy példány Laskai kezébe.

A szív, az ész és a nyelv összefüggései Laskai Speculumában többször is előkerülnek. A legáltalánosabb kérdéseket tárgyaló első caput (De variis appellationibus & significationibus, definitione, divisione & causa efficiente orationis) harmadik sectiójából (De speciebus et divisionis orationis) derül ki, hányféleképpen lehet felosztani az imádságokat. A hatodik szempont szerint:

Az imádság vagy csak a szívből fakad, vagy a szív és a szó együttműködésének az eredménye. Mert senki sem imádkozik pusztán a szájával, hacsak nem a szerzetesek és az eretnekek. A csak a szívből jövő imádság a lélek néma megnyilvánulása, a bensőnkből felszakadó sóhaj, egyáltalán nincs szükség hozzá szavakra. […] A szájból és a szívből eredő imádság az, amelyik a legbensőbb érzelmeinkből és a szív legmélyebb zugaiból fakad, és ehhez társul – a Szentlélek által – a száj külsődleges hozzájárulása, a nyelv segítségével egyetemben.22

A hatodik caput (De gestibus orantium) a „gesztusokat” nagyon tágan értelmezi. A fizikai értelemben vett gesztusok mellett – ezekről később szólok, a pronuntiatióval kapcsolatban – belefér az imádkozó lelki felkészülése, a templomi éneklés és zene kérdései. A negyedik sectio (De verbis inter orandum) szól az imádságban használatos szavakról. Laskai bevezetésként megjegyzi:

Ahhoz, hogy könnyebben ki lehessen fejteni ezt a részt, először is meg kell értenünk, hogy a szavak kétfélék. Egyesek csupaszok és tünékenyek, mások fel vannak öltöztetve avagy valamilyen belső tartalmat fejeznek ki. A csupasz szavak csak az ajkak felszínes zaját és elillanó hangjait zengik. […] A felöltöztetett vagy belső tartalmat kifejező szavakat a lélek indulata és a szív sugallata irányítja. […] Ha az imádság szavai csak az ajkak működésének külsődleges eredményét visszhangozzák, és nem a szív mélyéből törnek elő, Istent inkább haragra gerjesztik, mint jóindulatra hangolják.23

Figyelemre méltó, hogy a tartalmatlan szavak mibenlétét a bibliai idézetek mellett Laskai egy Vergilius-párhuzammal szemlélteti: „Dat sine mente sonum gressusque effingi[t] euntis”.24 A folytatásban öt bibliai hellyel plusz egy Augustinus-idézettel támasztja alá, hogy az üres szavak nem megengedhetők az imádságban. Egyébként a Speculum egészére jellemző, hogy Laskai humanista világképében az antik klasszikusok békésen megférnek a Szentírással és az egyházatyákkal. Már az ajánlólevélben – többek között – Vergiliusszal példázza a földi világ isteni eredetét.25

1	Az imádság elméleti problémáiról ma is mértékadónak tekintett mű: Heiler 1918/2015 Heiler 1918/2015. Újabban: Lutz 1984/2011. Néhány fontos kapcsolódó kérdés rövid áttekintése: BarTók i. 1998, 151–162.
2	Luther 1519/2011, 100.
3	Kálvin 1545/1907, 40–41.
4	Kálvin 1545/1563–64.
5	Schulek 1970, 128.
6	RMK I. 1468.
7	Fekete 2017, 263.
8	Heltai 1550.
9	Incze 1931–32, 62.
10	Luther 1536.
11	Idézi Incze 1931–32, 62–63.
12	Oláh R. 2019a, 107.
13	Laskai 1581.
14	Rövid áttekintés életéről, munkásságáról és a kapcsolódó szakirodalomról: Szabó A. 2017, 184–185. Újabban: Lázár 2020, Szabó A. 2022.
15	„A Speculum exilii felépítése nem szolgál meglepetésekkel: az ajánlást előszó, majd üdvözlőversek követik. […] A Speculum exilii hozzáférhető példányai nemcsak ezt a művet tartalmazzák, hanem egybe vannak kötve Laskai Nablium praecanum című munkájával. Erdélyi János és Koncz József úgy vélte, hogy két külön nyomtatványról lehet szó, azonban minden fennmaradt példányban együtt szerepelnek a munkák, így jelen álláspont szerint Laskai eredetileg is együtt tervezte a két mű kiadását. A második füzet görög és latin nyelvű verseket tartalmaz, amelyeket Laskai erdélyi főuraknak címzett.” Móré 2015, 11, 12. Az utolsó lapokon a javítandó nyomdahibák jegyzéke található.
16	Uo., 12.
17	„[…] brevem hanc eius [orationis Dominicae] explicationem quem olim in publica nostra Schola Vasarheliana, doctissimos homines secutus auditoribus proposueram, nunc tandem (et utinam cum venia doctiorum, rudiorumque commodo) quoad fieri per nostram lucubrationem potuit, retornatam, incudique redditam in lucem proferre ad manum iudicis Me[…] coactus sum. Quare ut eius cognitio facilior, et lectoribus sit suavior, methodum scholasticam secutus, primum pauca quaedam capita de oratione praemitto, mox verba Christi explicaturus.” Laskai 1581, 8–9. Az ajánlólevelet és a szerzőt üdvözlő verseket tartalmazó 40 lap számozatlan. Az arab lapszámozás a belső címlappal kezdődik. A továbbiakban ezekre a lapszámokra hivatkozom.
18	„Locorum communium catalogus qui in explicatione verborum Dominicae orationis tractantur. De dominatione Christi De immensitate Dei De Nominibus Dei De Regno Dei De Voluntate Dei De Pane, quid & quotuplex sit De Remissione peccatorum De Tentationibus.” Uo., 11.
19	HuberT, H. 1990, 219–220. A hivatkozott mű: Musculus 1560.
20	Hubert, H. 1993, 554. A hivatkozott mű: Martyr 1580. A Királyok könyve-kommentár korábbi megjelenése: Martyr 1571.
21	Martyr 1576.
22	„Oratio alia est cordis, alia vocis simul et cordis. Nam nulla est oratio oris, tantum nisi forte Monachorum et Euchitarum. Cordis oratio est tacitum animi, et intrinsecus suspirium absque ullo vocis ministerio. […] Oratio oris et cordis est, in qua ad affectus interiores et angustiam cordis excitati, a spiritu Sancto externo quoque oris consessione linguae ministerio accedit.” Laskai 1581, 41–42.
23	„Ac ut facilius haec pars explicari queat, principio tenendum est verba esse duplicis generis. Alia sunt nuda, et evanida, alia vesties sive sensu moderata. Nuda voco externum tantum labrorum strepitum et sonum evanescentem […] Vestita sive sensu moderata appello, qui sensu animi et meditationi cordis gubernantur. […] Si verba in orationibus, summis tantum et extremis labrorum conclusionibus fiant, et ex alto cordis affectu non prodeant, iram potius Dei quam benignitatem provocant.” Uo., 397, 398.
24	Aen. X, 640. Uo., 397. Az idézet abból a részből való, amikor Junó Turnus elé Aeneas ködképét vetíti. Lakatos István fordításában: […] szájába meg ad hiú hangot, bárgyu igét, s teszi, hogy lábát mozgatva haladjon.
25	Aen. VI, 725–731. Laskai 1581, számozatlan 8. lap.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero