A protestáns ortodoxia meghatározó képviselőjének Melanchthont tartják. A praeceptor mértékadónak tekintett logikája több lépésben alakult ki (1520, 1528, 1547).1 Kezdetben Melanchthon Agricola hatása alatt állt, aki a cicerói topika nyomán a logika két fő részét az inventióban és a judiciumban határozta meg, azaz a „helyekben” (toposz, locus) rejlő érvek „feltalálásában” (inventio), majd azokra támaszkodva az ítéletalkotásban (judicium). Később azonban Melanchthon ettől egyre távolodott, és erősödtek az arisztoteliánus elemek. Végül az inventióból és judiciumból álló logikát mint régi felosztást (vetus divisio) említi.

 

 

A munkát ugyanabban az évben Frankfurtban is kiadták.7 A két edíció szövege megegyezik, de a logikát mindkettő négy könyvben tárgyalja, amelyeknek címe nem azonos a Molnár Gergely-féle redakció címeivel. A véglegesnek és mértékadónak tekintett változat felosztása a következő:

 

 

Melanchthon a negyedik könyv bevezetésében említi, amire fentebb is utaltam: az inventióból és dispositióból (judiciumból) álló felosztást réginek, azaz a cicerói topika örökségének tekinti.

 

 

A továbbiakban Melanchthon a maga által vázolt módszer mellett érvel. Más hely is szemlélteti álláspontjának megszilárdulását. A praeceptor ekkortájt már „túltette magát” az inventrix–iudicatrix-felosztáson. Jordi Gayà Estelrich idéz egy kéziratos jegyzetből, amelyik Melanchthon 1544–46-ban tartott 77 wittenbergi előadását rögzíti. Az előadássorozatot a melanchthoni logika végleges, először 1547-ben megjelent formája felvázolásának tekintik, sok kitérővel és példával.9 A 48. előadás 1545. augusztus 25-én hangzott el, ebben is elítéli Melanchthon a „régi felosztást”. A „megtalálással” a „kiválasztást” állítja szembe:

 

 

Mindezekhez képest feltűnő, hogy Molnár Gergely kiadványa az általános bevezető rész után éppen a Melanchthon által túlhaladottnak minősített csoportokba sorolja a diszciplína tudnivalóit:

 

 

Molnár számításba vehető mintáit keresve meglepő eredményre jutunk: a vizsgált korszak logikai irodalmában a kolozsvári kiadványon kívül egyetlen kézikönyv címében szerepel az „Erotematum Dialectices Libri tres” kifejezés, Jodocus Willichius kompendiumában. Igen népszerű lehetett, hiszen első megjelenése, 1540 után 1568-ig összesen 24 kiadást ért meg, így könnyen Molnár Gergely kezébe kerülhetett. Ennek igencsak növeli a valószínűségét, hogy az egyik, a hazai kiadás feltételezhető megjelenésénél néhány évvel korábbi edícióból egy példány ma is megvan a kolozsvári református kollégium – pontosabban jogutóda, a Román Tudományos Akadémia kolozsvári filiáléja – könyvtárában.11 Sipos Gábor a filozófiai szakgyűjtemény darabjai között említi „Jodocus Willichius Resellianus német orvos Erotemata Dialectica című művét”.12 Sipos Gábor munkájáról írott recenziójában Hajós József pontosítja az adatot: „Jodocus Willichius Dialektikájának 1561-es, bizonyára negyedik kiadása szerint – lásd R 114368, 1.1. – a dialektika, vagyis a logika az érvelésre tanító művészet, ars.”13 A megnevezett kiadás legkevesebb a nyolcadik.14 Hogyan, mikor kerülhetett jelenlegi helyére, lehetett-e Molnár Gergely példánya, pusztán a bibliográfiai adat alapján nem állapítható meg.

 

 

Az első két könyv címe lényegében megegyezik Molnár Gergely második és harmadik könyvéével, de fordított sorrendben. Willichius az első könyv általános, bevezető részében meghatározza a dialektikát: az a művészet, amelyik az érvelés meghatározott módszerét tanítja. Segítségével saját állításainkat bizonyítjuk, az ellentmondókat cáfoljuk. Ez a helyes érvelés lényege. Cicero a pontos értekezés módszerének nevezi.20

 

 

A diszciplína felosztását Willichius alapján tisztázza, a görög terminusokat is átvéve:

 

 

Szembeötlő, hogy a két fő rész sorrendje a kötetben az általános megoldás fordítottja. Molnár meg is indokolja az eljárást, mégpedig ezúttal pedagógiai megfontolások alapján.

 

 

A humaniorákhoz tartozó diszciplínák tárgyalását alapvetően az antikvitás öröksége határozza meg. Az egyes részterületek felosztását illetően a századok során sokféleképpen eltérhettek a hagyománytól, de ezek a rendszer egészét döntő mértékben nem befolyásolták. A sokszor szőrszálhasogató részletkérdésekhez képest még leginkább radikális változtatásnak tűnhet egy-egy tudományág főbb egységeinek felcserélése. Erre láthattunk példát a Károlyi Péter által is hivatkozott – de nem követett – szerző, Jacobus Micyllus esetében, aki metrikai tankönyvében az általános sorrendet megfordította: először tárgyalta a különféle versfajták tulajdonságait és felépítésüket, és csak utána részletezte a verslábak prozódiai tudnivalóit, a szótagok időtartamát. Ehhez hasonlítható Molnár Gergely eljárása a megtaláló és az ítéletalkotó rész felcserélésével. Hivatkozása „a tudomány mestereire” arra utal, hogy a Willichiustól – és sokaktól másoktól – eltérő sorrendet más források alapján követte.

 

 

A tétel meghatározásában és felosztásában mindkét szerző megegyezik: a tétel az igaz vagy hamis határozott, félreérthetetlen kimondása, két része a subiectum és a praedicatum.36 Az ítéletalkotás tanának második része az érvelés. Willichius az érvelésnek elsődleges és másodlagos formáit különbözteti meg.37 Molnár először Willichius elsődleges formáit sorolja fel,38 majd tárgyalja részletesen, később rátér a másodlagosakra.39

 

 

Willichius magyarázata szerint azért nevezik ezt a részt topikának, mert a helyeket tárgyalja, és a toposz helyet jelent. A legbölcsebb régiek okosan kigondolták azokat a helyeket, amelyekből az érveket mintegy tárolóhelyről elő lehet hozni. Az érv az az eszköz, ami a kétséges dolgot hihetővé teszi. Mert bármi, amit a megfelelő helyekről előveszünk, érv, azaz mindazok gyűjteménye, amivel állításunkat bizonyítjuk.41

 

 

Molnár Gergely előadásában:

 

 

A művészeten kívüli locusok Willichiusnál hatan vannak.47 Molnár Gergely e tekintetben nem egészen következetes. A fentebb idézett definícióban öt lehetőséget sorol fel, később a táblázatos összefoglalásban az előbbieket az esküvel kiegészítve hatot.48 A művészi locusokat mindketten három csoportba sorolják: belső, köztes és külső helyek.49

 

 

Ez aligha származhat valamelyik külföldi mintából. A magyar földrajzi név felbukkanására más, mégpedig szintén kolozsvári példát is láthattunk: Culmann Donatus-átdolgozásának 1554. évi kiadásában az antik és a korabeli német városnevek között Clausenburg is megjelenik.52 Ezt a redakciót történetesen éppen Molnár Gergely rendezte sajtó alá. A két példa azt mutatja, hogy a kolozsvári kiadó, még ha ilyen csekély mértékben is, de igyekezett a latin nyelvtan és a logika előadását ezekkel az utalásokkal is „honosítani”, közelebb hozni közönségéhez.

 

 

Összességében elmondható, hogy Molnár Gergely Willichiushoz képest rövidítve, kevesebb példával, magyarázattal adja elő a tudnivalókat és számos táblázattal teszi áttekinthetővé az anyagot. Ugyanakkor utalnunk kell arra, hogy az inventio–judicium-felosztás nem csak az Agricola és a korai Melanchthon által képviselt skolasztikus arisztotelészi-cicerói hagyománnyal egyezik, vagy azokkal a törekvésekkel, amelyek Arisztotelész logikáját humanista szellemben tárgyalták – utóbbira az egyik legismertebb példa, mint fentebb említettem, Willichius munkája. Az elgondolás a 16. század közepén akár egészen korszerűnek is tekinthető, hiszen – mint láthattuk – Ramus logikája is erre alapul, akárcsak az azt egészében vagy részben követő későbbi feldolgozások. A humaniorák 16–17. századi történetéből jól ismert, hogy a szinkretikus törekvések képviselői mind a dialektikában, mind a retorikában igyekeztek összeegyeztetni a klasszikus örökséget a rámista tanokkal. A szinkretikus eszmék nálunk szélesebb körben a 17. században terjedtek el. A Magyarországon is többször kiadott Konrad Dietrich logikai összefoglalójában világosan leszögezi, hogy ennek a tudományágnak két része van: a megtaláló (inventrix) és az ítéletalkotó (judicatrix).53 Kérdés, hogy a 16. század közepe táján mennyire széles körben hathatott a ramusi felosztás, különös tekintettel a magyar szerzőkre. Korábban esett szó Ramus feltételezhető vagy igazolható korai hazai ismeretére utaló adatokról (Belényesi Gergely, 1543 k.; Kolozsvári Imre, 1552; Zsámboky János, 1564). Tény, hogy Molnár Gergely kompendiuma a dialektika Melanchthon által elmarasztalt judicatrix–inventrix-felosztását teszi közzé. Ez kétségessé teszi a Melanchthon-hatást, ugyanakkor a rámista megoldással is párhuzamba állítható.

 

 

Az átdolgozás körülményeiről részletesebben Kénosi Tőzsér János számol be 18. századi unitárius nyomdatörténetében, Fischer ajánlása alapján, a hasonló esetekből jól ismert okok említésével: