Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

Előszó

„Et omnibus recte iudicantibus Hungaricam linguam iam a paucis annis scribi cepisse, quae nobis cum Ciceronis tum omnium humaniorum gentium exemplo indies magis magisque gravissimis de causis pro viribus excolanda et locupletanda est.”

„Minden józan ítéletű ember előtt ismeretes, hogy néhány év óta már elkezdődött az írás magyar nyelven is, amelyet nekünk, Cicero és minden műveltebb nemzet példája alapján súlyos okokból napról-napra mind jobban és jobban tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani kell.”

Bornemisza Péter, Utószó a Magyar Élektrához, 1558. Ritoókné Szalay Ágnes fordítása.

Jelen kötet az Irodalomtudomány és kritika című sorozat korszakhatárokhoz igazodó darabja. A magyar irodalomtörténet kritikatörténeti szempontú feldolgozása meghatározott időhatárokon belül indult, ezeket Tarnai Andor jelölte ki. Ilyen az ő úttörő munkájának, a középkor irodalmi gondolkodását tárgyaló kötetének1 lezárását követő, az 1530–1580 közti intervallum. Jómagam korábban is végeztem erre a korszakra irányuló kutatásokat. Ennek eredménye az egyes életművekre összpontosító, Klasszikusok társsorozatban megjelent monográfiám, amelyben Sylvester János munkásságát állítottam középpontba, különös tekintettel a magyar és európai összefüggéseire.2 Jelen kötetben ugyanezen korszak irodalmi gondolkodásáról átfogóbb képet szeretnék felvázolni, amennyire ez lehetséges az adott keretek között.

Célom, hogy egy kötetben, együtt lehessen látni a korszak kritikatörténetének legfontosabb forrásait, legalább az említés szintjén. Természetesen nincs mód minden adalék részletes bemutatására, irodalomtörténeti helyének és jelentőségének meghatározására. Ahol ez a szakirodalomban már megtörtént, ott erre nincs is szükség, elegendő röviden ismertetni a kapcsolódó eredményeket. Akadnak viszont olyan, Európa-szerte sokszor kiadott, az adott szakterület alakulását döntően befolyásoló szerzők és művek, akikkel és amikkel a hazai szakirodalom nem foglalkozott. Magyar szerzők fontos munkáira sem mindig terjedt ki a kutatás figyelme. Ezekben az esetekben igyekeztem a hiányosságokat pótolni.

Könyvem címe a mottóként választott idézetből származik. Úgy vélem, Bornemisza Péter szavai jellemzőek a korszak nyelv- és irodalomszemléletére. Amit világosan kimondott, azt ő maga és mások munkásságukkal igyekeztek megvalósítani. A 16. században a külföldi humanisták között akadt olyan, aki úgy tudta, hogy a barbár magyar nyelvet le sem lehet írni. Mások ugyan nem vonták kétségbe a magyar írásbeliség létezését, de újdonságnak gondolták. Hazai szerzőink közül sokan felismerték: nem elégedhetünk meg azzal, hogy gondolatainkat anyanyelvünkön írásban is tudjuk rögzíteni; az sem mindegy, hogy hogyan. Felmerült a latin választékosságával összemérhető, ugyanakkor a magyar nyelv sajátosságainak megfelelő megfogalmazás igénye. Lényegében ugyanezt állapította meg egy szűk évszázaddal később Medgyesi Pál, amikor arról írt, hogy a megfelelő szempontokra figyelve „sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk”. Nyelvünk „művelésének és gazdagításának” századokon keresztül időszerű követelménye először éppen a vizsgált korszakban ragadható meg. A szándék megvalósítását szolgálták – akár közvetve is – a humán tudományokhoz kapcsolódó kézikönyvek éppúgy, mint a cél elérésére buzdító megjegyzések. Ezek vizsgálódásaim legfőbb forrásai.

Ebben a kötetben összefoglalom azokat a kutatásaimat, amelyeket a majdani szintézis reményében végeztem. Az egyes részeredményekről konferencia-előadásokon, felolvasóüléseken számoltam be, írott formában folyóiratokban, tanulmánykötetekben jelentek meg. (A témához kapcsolódó publikációim jegyzéke a kötet végén olvasható.) Az egyes közlemények tartalmát e monográfia kéziratának lezárásáig folyamatosan bővítettem, frissítettem, felhasználva az újabban hozzáférhető forrásokat és szakirodalmat. Ezen túlmenően törekedtem az összegyűjtött anyagot egységes egésszé formálni. Örülnék, ha munkám a mozaikkészítők eljárásához lenne hasonlítható. A majdani kép alkotóelemeit egyenként szemlélve színes kövecskéket látunk; ha azonban a darabkákat tervszerűen egymás mellé illesztjük és valamiféle kötőanyagba ágyazzuk, kellő távolságból nézve összeáll és feltárul a teljes kép. Az adatszerű kiegészítések mellett hangsúlyoztam a kapcsolatokat az egyes területek között, és törekedtem mindezeket a korszak irodalmi gondolkodásának tágabb összefüggéseiben elhelyezni, kiemelve a hazai sajátosságokat. Igyekeztem meghatározni a vizsgált korszakban tapasztalható kritikatörténeti érdekű jelenségek helyét a megelőző és a következő korszakokhoz viszonyítva.

A kötet összeállításában az első könyvemben3 alkalmazott módszert követtem: a trivium három területéhez – grammatika, retorika, logika – kapcsolódó adatokat gyűjtöttem össze. Az irodalomról való gondolkodás dokumentumainak legbeszédesebb forrásai az egyes diszciplínák követelményrendszerét összefoglaló kézikönyvek, amelyek legnagyobbrészt oktatási céllal készültek, a világi vagy egyházi szövegek létrehozásának szabályait rögzítették. Vizsgálandók a külföldi kiadványok hazai ismeretére utaló nyomok.

Ennél is fontosabbak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A későbbi korszakokhoz képest kevesebb ilyenről tudunk. Annál is inkább oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteire következtethetünk. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre, de a további források hasonló szempontú kiaknázása is szolgálhat értékes adalékokkal.

A szoros értelemben vett kritikatörténeti források – elméleti kézikönyvek és elszórt megjegyzések – mellett tekintettel kell lennünk tágabb szellemi környezetükre is. Egyetérthetünk Kecskeméti Gáborral, aki a régiség irodalomtörténetének feldolgozásáról szólva megállapítja:

Az irodalmi gyakorlat egyes jelenségeinek magyarázatához nemcsak az irodalomelmélet régi műfajainak (grammatika, retorika, poétika) területén belül található gondolatkörök szükségesek, hanem az ismeretelmélet, a filozófia, a teológia a közlést bármilyen szempontból befolyásoló tételezései és megállapításai is; egy kor ismeretelmélete, filozófiája és teológiája pedig, megfordítva, nem is csekély mértékben a kor irodalomelméleti meglátásainak adaptációiból, továbbfejlesztéseiből áll elő.4

Az „irodalmi gyakorlat egyes jelenségeinek” átfogó, minden körülményt figyelembe vevő értelmezéséhez tehát önmagában nem elegendő a „scientiae sermoniciales” körébe tartozó diszciplínák ismerete, mint ahogy azok sem magyarázhatók önmagukból. Az elképzelt teljességre törekedve feltárandók az elméleti követelményrendszer és a mentalitástörténet egyéb területeinek összefüggései és kapcsolódásuk az irodalmi gyakorlathoz. Ez azonban nem lehet egyetlen monográfia feladata.

Mindazonáltal ahol szükséges, utalok – mintegy kötőanyagot keresve az összeillesztett mozaikszemcsék beágyazásához és rögzítéséhez – a legfontosabb érintkezési pontokra akorszak meghatározó szellemi áramlataival. Különösen izgalmas kérdéseket vet fel a váltás a középkor és a reneszánsz között: éles fordulat vagy folyamatos átmenet? Az ókori és a skolasztikus hagyomány továbbélésével éppúgy számolni kell, mint a radikális újító (vagy annak tűnő) törekvésekkel. A humanista tudományosság új megvilágításba helyezte a klasszikus és a késő antikvitás értékeit: a filológiai eredmények nemcsak az igényes latin nyelvhasználathoz nyújtottak mintákat, hanem az auktorok újrafelfedezésével és értékelésével a szemléletet, a gondolkodásmódot is formálták. A reformáció megjelenésével a kibontakozó és megélénkülő felekezeti vitáknak a teológiai és dogmatikai szempontok mellett művelődési vonatkozásai is voltak. A szélesebb közönség megnyeréséhez tekintettel kellett lenni azokra, akik csak anyanyelvükön tudtak. A korszak nyelv- és irodalomszemléletét döntően befolyásolta a népnyelvek felértékelése éppúgy, mint a logika és a retorika tudományelméleti pozíciójának alakulása, Erasmus, Melanchthon, Ramus és más kiemelkedő személyiségek hatása. Magyarországon és Erdélyben a külföldi eszmeáramlatok mellett a Mohács utáni területi, politikai és vallási széttagoltság és megosztottság is hatott a kulturális helyzetre. A kedvezőtlen állapotokra való reflexiók, amennyiben az irodalminak tekinthető tevékenységet érintik, a kritikatörténetre tartoznak.

Mindezen körülmények mindenre kiterjedő bemutatása azonban messzire vezetne; a hivatkozott szakirodalom eligazítja a társadalom- és mentalitástörténet részletkérdései iránt érdeklődőket. A parttalanná válást elkerülendő elsősorban „az irodalomelmélet régi műfajaiban” megjelenő – vagy más forrásokból kikövetkeztethető – ismereteket szándékoztam feltárni és rendszerezni, kiindulásul a további kutatásokhoz.

Ami a praeceptum-irodalmat illeti: a régiség magyar szerkesztésű irodalomelméleti kézikönyveiről szólva mindmáig megkerülhetetlen kiindulópont Bán Imre munkája a műfaj 16–18. századi nevezetesebb darabjairól. A retorikai és a poétikai kompendiumokra összpontosítva a szerző az első fejezet első mondatában leszögezi: „A XVI. század termése feltűnően szegényes.”5 Bán Imre alapvető művének megjelenése óta eltelt fél évszázad. Ennek során megélénkültek a kritikatörténeti kutatások. Ma már látjuk, hogy a régiség nyelv- és irodalomfelfogását legközvetlenebbül a dialektika, grammatika, poétika és retorika együttese határozta meg. Így az irodalom önszemléletének forrásait keresve a szorosabb értelemben vett poétikai és retorikai kézikönyvek mellett a vizsgálódást érdemes kiterjeszteni a logikai és grammatikai összefoglalókra is. Ezeket is figyelembe véve a 16. század termése már nem is tűnik annyira szegényesnek.

Anyag tehát van bőven, ennek ellenére bizonyos tekintetben még most is időszerű Tarnai Andor jó negyven éve megfogalmazott meglátása, mely szerint a régiség kapcsolódó forrásainak

[…] tekintélyes része még feltárásra vár, vagy világosabban beszélve: kinyomtatva vagy kéziratos formában olvasatlanul hever a könyvtárak polcain. […] százakra lehet becsülni az olyan könyvek számát, amelyeket modern kutató jó ha átlapozott eddig.6

Megállapítását kiegészítve utalhatunk a digitális korszak hasonlóan mellőzött vívmányaira is: a világhálón keresztül könnyedén elérhető különféle adatbázisok, bibliográfiák, katalógusok, régi nyomtatványok elektronikus hasonmásai sok esetben éppúgy kihasználatlanok, mint a polcokon porosodó elfelejtett könyvek és kéziratok. Márpedig a mindenre kiterjedő összkép majdani felvázolása nem lehetséges a korabeli források minél alaposabb megismerése és értelmezése nélkül.

A helyzet mégis jóval kedvezőbb, mint évtizedekkel ezelőtt volt. Említett első kötetemhez legnagyobbrészt alapkutatásokat kellett végeznem. Azóta jelentősen megszaporodtak a kritikatörténeti szempontból hasznosítható vizsgálódások. Hosszú lenne felsorolni mindazokat, akik fontos adalékokkal járultak hozzá a korszak irodalmi gondolkodásának feltárásához, akár a maguk szűkebb szakterületéhez kapcsolódva, akár a kérdéskör tágabb összefüggéseit, mentalitástörténeti környezetét illetően. Különösen nagy mértékben támaszkodhattam Ács Pál, Almási Gábor, Fekete Csaba, Horváth Csaba Péter, H. Hubert Gabriella, Hubert Ildikó, Imre Mihály, Kecskeméti Gábor, Kiss Farkas Gábor, Knapp Éva, Lőrinczi Réka, Mészáros István, Monok István, Oláh Róbert és Szathmári István eredményeire.

Könyvem kéziratát különös figyelemmel olvasta végig Szörényi László és lektori munkája során Imre Mihály. Javításaikat, kiegészítéseiket, értékes szakmai tanácsaikat ezúton is köszönöm. Közvetlen kollégáim, az Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz Osztályának munkatársai folyamatosan figyelemmel kísérték tevékenységemet. Hálás vagyok mindazoknak, akik különböző alkalmakon elhangzott előadásaimhoz ösztönző hozzászólásokat fűztek. Köszönettel tartozom az Universitas Kiadó munkatársainak, akik szaktudásukkal hozzájárultak, hogy a kéziratból profeszszionális kiadvány legyen.

1	Tarnai 1984.
2	Bartók I. 2007.
3	Bartók I. 1998.
4	Kecskeméti 2014a, 770–771.
5	Bán 1971, 9.
6	Tarnai–Csetri 1981, 143.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero