Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

2.5.3.1. „…a széthúzások pusztító viharában…”: Adalékok az Újszövetség-fordítás bécsi kiadásához

Sylvester János Újszövetség-fordításának vizsgálatánál a kutatás legnagyobbrészt az első, 1541. évi sárvári kiadást veszi figyelembe. Kevés kivételtől eltekintve éppen csak megemlítik, hogy a munka másodszor is megjelent Bécsben, 1574-ben.1 A következőkben ennek a kiadásnak az alapján említek egy-két olyan körülményt, amelyek nemcsak az Újszövetségfordítás történetéhez szolgálnak újabb adalékokkal, hanem Sylvester személyének értékeléséhez is.

A bécsi edíció jellemzésére általában arra utalnak, ami első ránézésre is a legszembetűnőbb: a sárvári nyomtatvány nehezen olvasható fraktúr betűi helyett antikvával szedték. Ezen túlmenően nem sokan foglalkoztak vele. A 19. századi kutatás eredményeiből a régi magyarországi nyomtatványok bibliográfiája a következőket emeli ki:

Id. Révész Imre megállapította, hogy Stainhofer az eredeti Sylvester-féle ajánlást utánozta (Erdősi János magyar protestáns reformátor. Debrecen 1859, 32–33). Dankó József, aki összefoglalta a vonatkozó szakirodalmat, úgy találta, hogy ez a bécsi kiadás címlapján olvasható megigazíttatott kifejezés ellenére a sárvár-újszigeti kiadás szolgai utánnyomata, sőt a korábbi sajtóhibákhoz még újabbak is járultak (Joannes Sylvester Pannonius. Wien 1871, 82–85).2

A két kiadást tartalmi szempontból Erdős Károly hasonlította össze.

A bécsi redakcióról a következőket írja:

A címlapján azt említi a nyomtató, hogy Sylvester bibliáját megigazítva adja. Módomban volt a második kiadásnak egyik, tulajdonomban lévő példányát összehasonlítani a debreceni Kollégiumunkban meglévő első kiadásnak erősen csonka példányával. Az összehasonlítás arról győzött meg, hogy a második kiadás azáltal, hogy nemcsak egyes betűket szedett igen sokszor más betűvel, így például az e betű helyett c betűt, hanem több helyen elnézésből egy-egy sort is kihagyott, mögötte van az első kiadás szövegének, amelynek nagy részét igen nagy gonddal Abádi Benedek készítette. A megigazítás mindössze annyiban mutatkozik, hogy a „közel való ember” helyett az első könyvektől eltekintve felebarátot találunk és a Római levélben az „ingyen való választás” helyett a kegyelem szót.3

Balázs János Sylvester-monográfiájában röviden csak ennyit említ:

Sylvester Új Testamentumának 1574-es bécsi kiadásából, melyben az ízést teljesen eltüntették és az eredeti helyesírást is gyökeresen átformálták, verses ajánlását is kihagyták.4

Sylvester munkásságát nyelvtudomány-történeti szempontból a legrészletesebben Molnár József és Szathmári István vizsgálta. Az Újszövetségfordítás bécsi redakcióját illetően összefoglalják az eltéréseket a sárvári nyomtatványtól, különös tekintettel a hangjelölésre és a helyesírásra. Molnár megállapítja, hogy a második kiadásban Sylvester íző nyelvjárását csak helyenként javították ki. Nyomdászattörténeti érdekű megfigyelése:

A 2. kiadásból elmaradtak az evangéliumi jeleneteket ábrázoló fametszetek. Csak az iniciáléknál használ kis méretű fametszetet a nyomdász.5

Tudomásom szerint a fentebbieknél alaposabban senki nem mélyedt el a bécsi kiadás vizsgálatában. A két edíció összehasonlítására én sem vállalkozom, beértem a bécsi kiadó, Stainhofer ajánlásának6 figyelmes tanulmányozásával. Az alig hét lapnyi latin szöveg átolvasása sem bizonyult haszontalannak, ugyanis elárul egyet s mást a kiadás körülményeiről. Sylvester szempontjából a legérdekesebbek a felekezeti hovatartozására vonatkozó adalékok.

Azért is érdemes ezekre odafigyelni, mert ez a terület az életmű igencsak vitatott kérdése. Pontos adatok híján legnagyobbrészt feltételezésekbe lehet bocsátkozni, amit sokan meg is tettek. Mind a katolikus, mind az evangélikus egyház- és irodalomtörténészek találtak olyan érveket, amelyek alapján igyekeztek Sylvestert a saját felekezetükbe sorolni.

Megfontolandó Balázs János mértékletes álláspontja, aki arra utal, milyen nehéz a reformáció első évtizedeiben pontosan meghatározni egy-egy személyiség vallási irányultságát. Közöl egy olyan adatot, amelyik a katolicizmus felé mutat, ugyanakkor felhívja a figyelmet a helyzet bizonytalanságára is:

Sylvester egy Csepregről 1541. május 29-én írt levelében azt is közli patrónusával, hogy le akarja fordítani és ki akarja nyomatni Pál pápának egy bulláját: „Megkaptam nagyságod levelét, melyben szentséges atyánknak, Pál pápának bullájáról szól… Kész voltam ezt Nagyságod parancsa szerint lefordítani és kinyomatni.” Hogy e tervét megvalósította-e, arról nem tudunk. Mindenesetre feltűnő, hogy a pápát szentséges atyánknak nevezi, amit, ha Dévaihoz hasonló nyílt protestáns hitvalló lett volna, bizonyára nem tesz. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy éppen ekkoriban még a protestáns érzelműek is reménykedtek a pápával való megegyezésben és az egyházszakadást nem tekintették véglegesnek.7

Az említett bulla alighanem III. Pál 1540. szeptember 27-én kelt bullája, amelyben jóváhagyja a jezsuita rend megalakulását. Ez pedig nehezen hozható összefüggésbe a protestáns elkötelezettséggel.

Áttérve a bécsi kiadásra: az újabb kutatásnak köszönhetően sokat tudunk a nyomdászról, Casparus Stainhoferről. A magyar művelődéstörténetben játszott szerepét Gyulai Éva részletesen bemutatja terjedelmes tanulmányában. Ami témánkhoz kapcsolódik:

A Bécs környékéről származó Kaspar Stainhofer/Steinhofer (†1575) 1566– 1575 között tartott fent nyomdát Bécs belvárosában, a Szent Anna templom melletti Annahof nevű házban […] Az „officina Steinhoferina” több magyarországi vonatkozású nyomtatványt is megjelentetett […] Magyarul jelent […] meg az ajánlása az egyik legelső magyar nyelvű katolikus imádságos könyvben, amelyet John Fisher rochesteri püspök Psalmi seu precationes c. művének fordításaként adott ki a Stainhofer-nyomda 1572-ben (RMNY 308a). Stainhofer Draskovich György zágrábi püspökhöz szóló magyar nyelvű (!) ajánlásából kiderül, hogy többen kérték tőle a (katolikus) imakönyv megjelentetését, amelyet azért nyomtatott ki, hogy a nehéz időkben, „a mostani esze-veszett világban” a magyarok ismét imádkozhassanak. Egyébként a magyar nyelvű Újtestamentum kinyomtatását is várják tőle Magyarországon, de a (katolikus) magyar urak „kevesen vadnak”, ezért nincs, aki támogassa a vállalkozást.8

Az Újtestamentum-fordítás újabb kiadását Stainhofer Miksa császárnak és fiainak, Rudolf és Ernő főhercegeknek ajánlja.9 Bevezetésként a címzetteket beavatja töprengéseibe: azon törte a fejét, hogyan tudná a nyomdáját nemcsak a latinul és németül olvasóknak, hanem másoknak is hasznára fordítani. Legfőképpen a szomszédos magyarokra gondolt. Úgy véli, ezekben a vészterhes időkben a legüdvösebb Sylvester Újtestamentum-fordítását újra kiadni. Érvelésében később többször is megjelenik a külföldiek által gyakran említett, műveletlenségünkre vonatkozó nemzetkarakterológiai közhely aktuális változata: a magyarok rettenthetetlen harcosok, de az idegen nyelvekben járatlanok, ezért csak az anyanyelvükön írott művekből meríthetnek reményt. Erről a közhelyről még bőven lesz szó a magyar nyelvű írásbeliség kritikatörténeti vonatkozásairól szóló fejezetben.

A legfőbb veszély természetesen a háborús helyzet, a török terjeszkedés, ami nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is rabságba kényszeríti a keresztényeket. Stainhofer mindazonáltal céloz – nem is túlságosan burkoltan – a lelki fenyegetettség másik oldalára, a protestáns eszmék terjedésére is.

Sylvester műve az „ortodox hit megerősítését” segíti elő (fidei orthodoxae incrementum […] petere possit), ami a kor szóhasználatában a katolicizmust jelenti. Az Újtestamentum arra is alkalmas, hogy „az elvetemültek zabolátlan szabadosságát megfékezze” (malorum effrenatam licentiam deterret). Ebben az összefüggésben ez a protestáns tanokra is vonatkozhat. Stainhofer alighanem a felekezeti ellentétekre és a hitvitákra utal, amikor azt írja, hogy Sylvester fordítása „az Istenbe és az emberekbe vetett jámbor hitet, ami a széthúzások pusztító viharában csaknem teljesen kihunyt, újraéleszti” (pietatem in Deum et homines, in tantis dissensionum procellis prope exstinctam, resuscitat).

A fordítás új kiadásával arra törekszik, hogy „Magyarországon is álljon helyre a romlatlan hit, vallás és jámborság” (incorrupta fides, religio, et pietas, […] et in nobilissimo Ungariae regno […] excolatur promoveaturque). Nem tűnik túlzásnak a romlatlan hitet és vallást a reformáció megjelenése előtti állapotokkal azonosítani.

Stainhofer a későbbiekben méltatja az ausztriai ház elkötelezettségét „az ortodox hit és vallás védelmében, terjesztésében és magyarázatában” (in tuenda, propaganda et illustranda orthodoxa fide et religione), ami nélkül a legcsekélyebb remény sincs a tisztességes életre és az üdvözülésre. Emlékezteti a császárt, hogy az Újszövetség-fordítás első kiadását Sylvester az uralkodó apjának, I. Ferdinándnak és az akkor még ifjú Miksának ajánlotta. Amikor most ezt a gesztust megismétli, ebben is Sylvestert követi, kinyilvánítva a Habsburg-ház katolicizmusa iránti tiszteletét.

Ókori és bibliai példákkal illusztrálja az uralkodó kötelességét népének lelki épülése érdekében. Ezt szolgálja az Újszövetség-fordítás újabb kiadásának támogatása, hiszen így a csak magyarul tudó alattvalói számára is ismét elérhető lesz az isteni tanítás.

Természetesen a középpontban nem az anyagi kérdések állnak, hanem az olvasók haszna. Érintőlegesen ugyan megemlíti, hogy az újabb kiadás munkáját „nem csekély költséggel” (cum sumptibus non exiguis) tudta véghez vinni, de ennek forrásáról nem szól. Az imádságoskönyv fentebb hivatkozott ajánlásából kiderül, hogy a magyar katolikus főurak áldozatkészségére nem számíthatott. Csak sejteni lehet, hogy nem maradtak hatástalanok az ajánlásnak azok a részei, amelyekben humanista erudícióval ecseteli az uralkodó felelősségét az ügyben. Így talán remélhetjük, hogy megtérültek költségei.

A lényeg azonban – az ajánlás gondolatmenete szerint – a lelki épülés. Ennek érdekében Stainhofer nemcsak azt tartja fontosnak, hogy kinek-kinek a saját nyelvén szóljon a Szentírás, hanem azt is, hogy „az eredeti tartalomnak megfelelően, éspedig katolikus szellemben” (genuino tamen et Catholico sensu).

Stainhofer ajánlásából kitűnik Sylvesterre vonatkozó álláspontja. Nemcsak őt magát tartja a katolikus uralkodó odaadó hívének, hanem arról is meg van győződve, hogy bibliafordításának szellemisége is a „romlatlan hit” erősítését szolgálja, a hódító pogány török ellenében éppúgy, mint a széthúzások szítóival szemben. A kegyes élet általános követelménye mellett tehát a felekezeti irányultság, a katolikus elkötelezettség is megfogalmazódik.

Kérdéses persze, hogy a kiadó jellemzése mennyire megbízható információ Sylvester vallási nézeteiről. Kétségtelen, hogy a császár jóindulatának – esetleg anyagi támogatásának – megnyerésére ez a kép a legalkalmasabb. Ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy Stainhofer néhány évtized távlatából pontosabb értesülésekkel rendelkezett, mint ami a későbbi századokra fennmaradt. A bécsi nyomdász tudhatott olyasmit az egyetem egykori professzoráról, ami idővel feledésbe merült.

1	Sylvester 1574/2006. A fellelhető példányokról Farkas Gábor Farkas számol be: Farkas 2011.
2	RMNY 335.
3	Erdős 1942, 14.
4	Balázs J. 1958a, 310.
5	Molnár 1963, 22–23; Szathmári 1968, 127.
6	Sylvester 1574/2006,)( ij r–)( )( r.
7	Balázs J. 1958a, 178, 180. A hivatkozott levél közlése: Szalay 1893, 94–95.
8	Gyulai 2012, 134–135. A szerző lábjegyzetben közli – Bajáki Rita nyomán – a Draskovichnak szóló ajánlás vonatkozó részét.
9	A latin nyelvű ajánlás magyarul: Zvara 2003, 63–66. A továbbiakban az idézett latin szövegrészeket saját fordításomban közlöm, ami helyenként eltér a hivatkozott kiadástól.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero