Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között


2.5.3.2.2. Bél Mátyás
Bél Mátyás több művében is említi Sylvester Újszövetség-fordítását. A hun–szkíta rovásírásról szóló könyvében négy helyen hivatkozik rá. Első alkalommal a P–K hangváltásra hoz példát az Újszövetségből, ahol „pedig” helyett mindig „kedig” olvasható. Ezen a helyen ezen kívül csak annyi derül ki, hogy a fordító Sylvester János, aki 1541-ben volt élete virágában, és a munka II. Miksa uralkodása alatt másodszor is megjelent.1 Néhány lappal később Bél arról ír, hogy a régiségben a G, L, N, T betűk lágyítását nem ipszilonnal, hanem felső vesszővel jelölték, ahogyan ez Sylvester Újszövetségében is látható.2
A következő említéskor olvasható újabb fontos információ a munkáról. Bél Szenci Molnár Albertet idézi, aki a régi magyar kéziratok és könyvek hiányáról panaszkodik. Szerinte a legrégebbi magyar forrás Székely István világkrónikája (Krakkó, 1558). Bél viszont megjegyzi, hogy az Újszövetség annál is régebbi: Sylvester 1541-ben ajánlotta Ferdinánd király fiainak, Miksának és az ifjabb Ferdinándnak. Bél megígéri, hogy erről a könyvről majd alkalmasabb helyen fog szólni.3 Erre azonban a rovásírásról szóló munkában már nem kerül sor. Itt már csak egyszer bukkan fel Sylvester Újszövetsége. A hun–székely írás szemléltetésére Bél a Miatyánk ott olvasható szövegét közli rovásjelekkel átírva.4
Köszönettel tartozom Tóth Gergelynek, aki felhívta rá a figyelmemet, hogy Bél szentel néhány lapot Sylvester bibliafordításának Sopron vármegye leírásában, mégpedig Csepreg mezővárossal kapcsolatban. Bél meggyőződése szerint ugyanis:
 
Kétségkívül az válik a város legnagyobb dicsőségére, hogy a magyar nyelvű Újtestamentumot Sylvester János fordításában és Nádasdy Tamás gróf költségén 1541-ben [itt] nyomtatták ki, mely I. Ferdinánd fiainak, Miksának és Ferdinándnak volt ajánlva.5
 
Ezután Bél hosszú részleteket idéz a hercegeknek címzett ajánlásból, amelyről igen jó véleménye van, mivel „megfogalmazása […] éppoly választékos, mint amilyen jámbor”.6 Teljes terjedelmében közli Az Magyar nípnek szóló disztichonokat magyarul, utána pedig Marth Mátyás 18. századi latin fordításában. Kritikatörténeti értékű Bél Mátyásnak a vershez fűzött megjegyzése:
 
Ha lettek volna, akik ezt a fajta magyar verselést tovább művelik, azzal sokat gazdagodott volna a magyar költészet. Mostanság, minthogy a versmérték törvényeit sutba dobva a ritmusban leljük kedvünket, elég messze állunk a költői dicsőségtől.7
 
Ezek a gondolatok a 19. század első felében magyar megfogalmazásban is visszacsengenek. Budai Ézsaiás magyar históriájában bőségesen foglalkozik Sylvester munkásságával, amint azt a korábbiakban is említettem. A Grammatica Hungarolatina méltatása mellett az Újszövetség-fordításról is szól. A híres disztichonokat „a mostani írás és beszéd módja szerint” idézve megállapítja:
 
[…] annak bizonyságára szolgálnak, hogy már akkor a Deák mérték szerint való Magyar Versírás szokásbann vólt, melyet kár hogy annakutánna abba hagytak, tsak az egyformánn végződő Versek találvánn kedvességet.”8
 
Visszatérve a 18. századba: hogy Bél Mátyás behatóbban is foglalkozott Sylvester Újszövetségével, az egy töredékes kéziratból derül ki. Úgy tűnik, Bél nagyobb szabású összefoglalót tervezett írni a magyar bibliafordításokról. Hogy elkészült-e vele, nem tudni; az említett kéziratból csak az első 28 lap maradt fenn. Már ennyi is rendkívül fontos adalékokkal szolgál a témához. A továbbiakban a Sylvesterhez kapcsolódó részekre térek ki.
Bél Wolfgang Lazius műveiből idéz a szerzőre vonatkozó megállapításokat. Az életrajzi adatok mellett különösen érdekesek a héberből való fordítás nehézségeiről a magának Sylvesternek tulajdonított megjegyzések, amelyeket a modern kutatás a 20. században fedezett fel. Bél Mátyás az idézetből és a hivatkozás körülményeiből ugyanarra a következtetésre jut, mint jó kétszáz évvel később Dán Róbert: Sylvester a maga korában a héber nyelv nemzetközileg elismert szaktekintélye volt.9
Az Újszövetség-fordítás ajánlását Bél e kéziratban teljes terjedelmében idézi, három részre bontva, az egyes szakaszokat kommentálva. Felosztása szerint Sylvester az első részben a fordítás elkészítésének okait sorolja fel és pártfogóját méltatja, a másodikban megindokolja, hogy miért Ferdinánd fiaihoz fordul, végül a harmadikban nekik ajánlja munkáját.10
Bélnek az Újszövetség-fordításból egy csonka példánya volt; éppen az a levele sérült, amelyen a megjelenés helyét szokás feltüntetni. Az ajánlás végén ugyan ott áll a „Datum Neanesi” keltezés, de ezt Bél nem tudta azonosítani. Így csak következtetni tudott: úgy vélte, a könyvet Csepregen nyomtatták. Ezért szól róla Sopron vármegye leírásában; a töredékes kéziratban azonban meg is indokolja elképzelését: Csepreg Nádasdy-birtok volt, és Bél úgy tudja, a gróf nyomdát is alapított itt.11
A kötet leírása után megállapítja, hogy a fordítás stílusa régies, sokban eltér a korabeli – mármint a 18. századi – nyelvhasználattól, mindazonáltal tükrözi Sylvester átélését és ráhangolódását a témára. A helyesírás is a szöveg régiségét mutatja. Bél erre példákat is ígér, de ezek már nem maradtak fenn, mert a kézirat a következő mondat közepén megszakad. Az utolsó szavak az ajánlólevelet követő magyar versre utalnak.12
 
1 „Sectio Secunda. De Litteris Hunno-Scythicis speciatim. […] Cur autem K. in P. mutarint recentiores Hungari, in Coniunctione Caussali, Kedig, Kediglen, vt iam scribant: pedig, pediglen, autem, sed, vero, equidem nequeo reperire. IOANNES SYLVESTER, qui anno MDXLI floruit, in versione Noui Testamenti vbique habet Kedig, neque aliter recentior versionis eiusdem editio, quae MAXIMILIANO II. imperante, excusa est.” Bél 1718, 36.
2 „Ypsilon deniqe litterae vim apud Hungaros plane non obtinet, licet vsus sit familiarissimi, sed qui solius admodum notae diacriticae vices obit: consonantibus namque g, l, n, t, iunctum, easdem emollit, vt: gyalázat, ignominia; nyavalya, morbus; atya, pater. Hinc est, quod veteres, neglecto [tó] Ypsilon ministerio, litteras emolliendas, virgula quadam, superius adscripta, notare maluerunt. Ita vetus librorum Noui Foederis codex, interprete IOANNE SYLVESTRO, editus, vbique habet: g’, l’, n’, t’, id vero, pro illius indole aetatis, rudi charactere.” Uo., 42.
3 „Sectio Tertia. De Praeiudiciis, quae aduersus Litteraturam Hunno-Scythicam, adferuntur. […] Mihi vero suppetit codex librorum Noui Foederis Historicorum antiquior longe, quem Hungarice reddidit IOHANNES SYLVESTER, et FERDINANDI, Romanorum, Hungariae, Bohemiae Regis filiis, MAXIMILIANO et FERDINANDO, inscripsit anno 1541, de quo codice alibi commodior erit dicendi locus.” Uo., 66.
4 „Sectio Quarta. De Alphabeti Hunno-Scythici Scriptione, et facta abrogatione. Igitur, disiectis, quae caliginem Alphabeto nostro poterant inducere, praeiudiciis, et adserta eius antiquitate, iuuabit nunc scriptionis et lectionis quoddam exemplar producere, quod, quia e manu scriptis codicibus, haud licuit decerpere, Orationem Dominicam, ex antiqua IOHANNIS SYLVESTRI, quam supra indicauimus, interpretatione, in literas istas Hunno-Scythicas placuit referre, eamque istiusmodi litteris exaratam, chalcographi artificioso stilo in aes curatius incisam, curiosorum oculis heicin Tab. V. spectandam subiicere.” Uo., 76.
5 „Istud profecto multum oppido laudis conciliat, quod Nouum Testamentum Hungaricum, ioanne siLVesTro interprete A. MDXLI. sumtu autem Comitis Thomae Nadasdy, [hic] typis expressum, idemque Ferdinandi i. filiis, Maximiliano, et Ferdinando, dedicatum est.” Bél 1730k/2006, 140–141. A Sylvesterről szóló rész: 140–147.
6 „[…] non minus eleganter, quam pia scripta est.” Uo., 140–141.
7 „Si fuissent, qui genus hoc carminum Hungaricorum, porro percoluissent, multum poesi Hungaricae factum fuisset accessionis. Nunc, quia sine vlla metri lege, rhytmis delectamur, longe absumus a laude poetices.” Uo., 146–147.
8 Budai 1814, 132.
9 ,„Meminit Wolfgangus Lazius, Iohannis Sylvestri, quem ille publicum Linguae Hebraicae Professorem in Gymnasio Viennensi fuisse scribit. […] Ex quibus eius verbis, facile est argumentum eruditionis, qua pollebat, capere, quin docere etiam, illa jam tum aetate, cum renascerent[ur] meliores litterae, non defuisse Hungariae viros, sicuti doctrina insignes, ita ad labores patriae caussa exantlandos, natos.” BéL 1720u, 132–134. Vö. Dán 1969.
10 Az ajánlás címzésének idézése után: „Ipse postea dedicatio sequitur, quam integram quidem adscribemus, sed ordinis causa, in tres eam partes, diuisam, quarum prima occasionem et caussas, quae induxerant Auctorem ad hanc interpretationem exponit, Patronumq[ue] laudat; altera dedicationis caussas nuncupat, Tertia deniq[ue] conceptis verbis laborem illum Archi-Ducibus adscribit.” Uo.,134.
11 [Nádasdy Tamás] „Auxit laudum suarum cumulum purioris Evangelii, quod omni studio prosequebatur, amore: ex quo est istud praeclarum sane facinus arcessendum, quod primus primam nobis Noui Testamenti versionem Sylvestro administro, procuravit. Excusa ea est, in oppido suo: sed quod quaeso illud oppidum? exemplar enim, quod possideo, ea plagula mancum est, quam solent librorum inscriptiones, et locus, ubi sint impressi, indicari. Si tamen conjectandum sit, Csepreginum insigne olim, Comitatus Castriferrei oppidum fuisse existimaverim, quippe, quod sedem subinde praebuit Illustrissimi Comiti Thomae a Nadasd, habuitq[ue], ejus munificentia excitatum Typographaeum, ex quo longa post aetate, multi, iique insignes libelli, prodiere.” Uo., 136–137.
12 „Nunc reliquae, quae sunt circa versionem hanc obseruatu digna, prosequamur. Et ad formam quidem libri quod adtinet, quadripartita ea est, charta neq[ue] nitida, neque plane inelegans. Typus inconcinnus, et characteri germanico, illi potissimum, quem monasticum vocant, haud absimilis: dicendi genus priscum et ab hodierna Hungarorum dialecto multum dissidens, sed emphaticum tamen et rebus accomodatum. Ortographia multum et ipsa antiquitatis prae se fert, cuj[us] specimen infra dabimus. Nuncupatoriam epistolam carmen hungaricum, ad leges elegiae latinae factum sequit[ur], quo noster lectionem […]” Uo., 138.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave