Benkő József Transsilvaniájában Sylvester ugyancsak erdélyi katolikusként jelenik meg, mint „Joannes Silvester sive Serestely Claudiopolitanus”.1 A szócikk lényegében a Magyar Athenas Kolosvári Serestély-szócikkének latin fordítása. Abban nem szerepel a megjelenés helye és a nyomdász neve, de Benkő ezeket is megadja. Könnyen megtalálhatta őket az Athenas Abádi Benedek-szócikkében vagy akár a többi adattal együtt egy helyen is A Szent Bibliának históriája vonatkozó részében. Forrásként Bod Péter munkáit nem említi, kizárólag Bél Mátyás rovásírásról szóló könyvének 36. lapjára hivatkozik. Ott azonban a Transsilvania adatai közül – mint már fentebb idéztem – egyedül ennyi található: „IOANNES SYLVESTER, qui anno MDXLI floruit, in versione Noui Testamenti […]”.

 

 

Az 1541. évi kiadásból Szarka az egész kötet és az ajánlás címét betűhíven közli. A továbbiakban teljes terjedelmében közreadja Az Magyar nípnek szóló verset.4 Precíz filológusra vall a szövegközlésre vonatkozó megjegyzése:

 

 

Idézi továbbá Sylvesternek „az mi nyelvünknek mindenben való nagy nemes vóltára” vonatkozó megállapítását. A verses „summázatokból” közli „Az Krisztus születik, Jósef jegyesét nem akarja / El-hagyni, mellytöl tiszta szüzen marad az” kezdetűt, mégpedig ugyancsak „a mostani írás szerint”.6

 

 

A régiségből további adatokat is össze lehetne gyűjteni arra nézvést, hogy írók, fordítók és a historia litteraria művelői mit tudtak vagy feltételeztek Sylvester Jánosról és Újszövetség-fordításáról. Említettem már Sinai Miklós debreceni professzort, aki különösen fontos a Sylvesterfilológia számára, hiszen a Grammatica Hungarolatina egyetlen ismert példánya az ő tulajdonában volt. Modern kiadásban olvashatók azok a levelei, amelyekben Sylvester felekezeti hovatartozásáról és Újsziget hollétéről elmélkedik. Úgy gondolja, hogy a fordító – Bod Péter vélekedésével ellentétben – nem lehetett „pápista”, sokkal inkább „Evangelicus ember”, „egy a Reformatorok közül”; a nyomdát a korábban felmerült Máramaros helyett inkább Somogyba képzeli.15

 

 

A teljes Újszövetség lefordítása és megjelentetése Magyarországon az úttörőnek kijáró elismerés alapjául szolgált, de az idők folyamán egyre inkább nyelv- és irodalomtörténeti érdekességgé, könyv- és nyomdászattörténeti dokumentummá vált. Mind gyakrabban hangsúlyozták viszont a magyar disztichonok jelentőségét. Az Újszövetség-fordítás verses ajánlása a 19. század elején látott nyomdafestéket a Grammatica Hungarolatina Kazinczy-féle kiadásának első, 1807. évi változatában, az előszóba illesztve, amint arról ezzel a redakcióval kapcsolatban korábban szóltam. Az Magyar nípnek szóló ajánlást a 18. században Bél Mátyás és Ribinyi János a latin fordításával együtt írta le, Révai Miklós hasonmás-szerű reprodukálásáról is gondoskodott. A Bél Mátyás Notitiájának részét képező, az 1740-es években befejezett Sopron vármegye leírása kéziratban maradt, csak 2006-ban adták ki; az utóbbi két átírás viszont 1787-ben nyomtatásban is napvilágot látott. Ezeket megelőzte Szarka János 1780-as publikációja, amelyben ugyancsak közölte és méltatta a verset, és, mint említettem, Sylvester elméleti megnyilatkozásait is. Utaltam Budai Ézsaiásra, aki először 1808-ban, másodszor 1814-ben adta közre a disztichonokat. Így a vers bő három évtized során – ha a Kazinczy-féle Grammatica Hungarolatina-kiadás 1807. évi „próbanyomatát” nem is számítjuk – ötször látott nyomdafestéket, elismerő kommentárok kíséretében. Az Újszövetség-fordítás kapcsán tehát már a 18. században elkezdődött Sylvester János szerepének a maihoz hasonló értékelése, a bibliafordítás mellett nemcsak a magyar költészet történetében, hanem a kritikatörténetben is. Ehhez kapcsolódik a következő fejezet, amelyben az Újszövetség-fordítás utóéletének alakulását követve áttérek a 20. századra. A legtöbbet tárgyalt „kísérőtanulmányhoz”, az átvitt értelmű jelentést taglaló fejtegetésekhez fűzök néhány megjegyzést.