Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között


2.5.3.3. „…nemcsak a városlakók, hanem a falusi nép körében is”: Cicero, Sylvester és a parasztok

Trencsényi-Waldapfel Imre egy Ciceróról és Lucretiusról szóló, 1958-ban megjelent tanulmányában Cicero magyarországi hatásáról szólva egy lábjegyzetben Sylvester Jánosra is utal. Felvet egy olyan lehetőséget, ami – legjobb tudomásom szerint – mind ez idáig elkerülte a Sylvester-kutatók figyelmét.
 
[…] Sylvester János számára a magyar népnyelv képgazdagságában megadott költői lehetőségek felfedezését is megkönnyítette Cicero egy elméleti megfigyelése. Sylvester az Új-Szövetség fordításához járuló híres megjegyzésében (vö. horVáTh János: A reformáció jegyében. Budapest 1953, 158–159. l.) azt emeli ki, hogy a magyar nép átvitt értelemben használt szavakkal él mindennapos beszédében („naponkid való szólásában”) és él énekeiben is, főleg a virágénekekben, s a magyar nép találékonyságát ezen a téren egyenesen a „magyar poézissel” azonosítja. Cicero a metafora (translatio) elméletének kidolgozása során a latin nyelvre nézve figyeli meg a közbeszédben a költői képalkotás lehetőségeit: „Nam gemmare vites, luxuriem esse in herbis, laetas esse segetes etiam rustici dicunt.” (De Or. III. 38. Vö. Or. 24, ahol még a sitire agros „a mezők szomjaznak” kifejezést is felemlíti az itáliai parasztok metaforára hajlamos beszédmódjának jellemző példái között.)1
 
A két idézett hely szövegkörnyezetét megvizsgálva még világosabban kitűnik, hogy a metaforikus kifejezésmód méltatására milyen meggondolások szolgálhattak mintául a hálás utókornak – akár Sylvester Jánosnak is.
A De Oratoréban a jelentésátvitel (translatio) a katakrézis tárgyalása során kerül elő.
 
Katakrézisnek minősül, ha egy nyelvben még nem született egy fogalomra megfelelő szó, és ezt a hiányosságot próbálják a nyelvhasználók valamilyen kreatív megoldással pótolni: idegen szó átvételével, vagy egy már meglevő, de eredetileg más jelentésű szót használnak az adott kontextusban az ismeretlen dolog megnevezésére. Ez utóbbi már természetesen jelentésmódosulással járhat, ebből is adódik a katakrézis trópusjellege.2
 
Szabó Etelka sorra veszi a katakrézis különféle meghatározásait az ókortól a 16. századig. A klasszikus latin retorikák közül a Rhetorica ad Herenniumra és a De Oratoréra hivatkozik. Az utóbbinak a jelentésátvitelhez kapcsolódó helyét a következőképpen ismerteti:
 
A katakrézis egyike a barbarizmusoknak […] de a szükség (inopia) szülte, és akár még a hallgatóság gyönyörködtetését is szolgálhatja – kezdi Cicero a jelenség meghatározását. Ha nincs megfelelő kifejezés egy jelenségre, akkor egy, a nyelvben már meglévő szót kell használni, amelynek jelentéstartalma valamennyire képes visszaadni magát a jelenséget, bár ezzel a művelettel a kölcsönvett szó eredeti jelentése megváltozik.3
 
Cicero szavai nyomán részletesebben kirajzolódik a jelentésátvitel eredete és funkciója. A De Oratoréban olvashatjuk:
 
Tág terület nyílik a szavak jelentésének átvitelére. Ezt az eljárást a szűkös lehetőségek és hiányosságok által kényszerített szükségszerűség szülte, azután pedig a kellemes hangzás az élvezettel párosult; mint ahogyan először azért találták fel az öltözéket, hogy a hidegtől megvédjen, később azonban a test ékesítésére és a méltóság kifejezésére kezdték alkalmazni. Ugyanígy a szavak jelentésének átvitelére a szűkös lehetőségek miatt került sor, majd a kellemes hatása miatt terjedt el. Hiszen még a parasztok is mondják, hogy gyöngyözik a bor, hízik a vetemény, virul a vetés. Mert ha valamit nem nagyon tudunk a sajátlagos jelentését jelölő szóval kifejezni, akkor – amikor kimondjuk – átvitellel jelenítjük meg, amit érteni akarunk alatta. Mégpedig valami olyasmivel, ami hasonlít ahhoz, amit valami más szóval jelölünk. Így tehát ezek az átvitelek mintegy változtatások is, amikor máshonnan pótolod, amire nincs megfelelő szavad. Azok a megoldások valamivel merészebbek, amelyek nem a szűkös lehetőségek káros következményei, hanem a beszéd ékességéhez járulnak hozzá valamelyes mértékben.4
 
A Trencsényi-Waldapfel által idézett másik helyen, az Oratorban is megjelennek a „falusi nép” gyakran használt szóképeire ugyanazok a példák.
 
Az egyszerű stílusú szónoki műfaj képviselője tehát, bár választékos beszédű, új szók alkotásában mégsem vakmerő; a képes értelmű kifejezésekkel mértékletesen, a régiekkel takarékosan él; s a szavak és gondolatok egyéb díszítőelemeit is csak szerényen alkalmazza. De talán sűrűbben él olyan szóképekkel, melyek folyvást közszájon forognak nemcsak a városlakók, hanem a falusi nép körében is, mint az utóbbiaknál a „gyöngyöző bor, szomjazó föld, viruló vetés, kövér kalász kifejezések.”5
 
A fentebbiek alapján talán kevésbé tűnik végletesnek az a szembeállás, ami Sylvester sokat idézett megjegyzése nyomán felvetődhet. Ami az ellentétet illeti: a „falusi nép” egyszerűsége és a képes beszéd emelkedettsége mintha távol állna egymástól. A „parasztság” már a régiségben is gyakran volt a műveletlenség szinonimája, amire lehetne hozni példákat poétikai összefüggésekben is.6
Ami viszont csökkentheti a távolságot: a jelentésátvitel eredetét tekintve, amennyiben a barbarizmusok közé sorolható, nem áll messze a bárdolatlansággal összefüggésbe hozott parasztok nyelvhasználatától. Éppen a megváltozott funkciójának köszönhető „felértékelődése”, azaz, hogy a szükség szülte megoldásokból a beszéd díszítőelemévé válhatott.
Sylvestert a tárgyalt vonatkozásban azért méltatjuk, mert észrevette a hétköznapi emberek metaforikus kifejezésmódjának költőiségét. Cicero idézett helyeinek okkal valószínűsíthető ismerete nem csorbítja sem Sylvester, sem „az mü nípünk” érdemeit. Egy magasan képzett humanistától nem vehetjük rossz néven, ha – ahogyan azt Trencsényi-Waldapfel Imre feltételezte – esetleg Cicero nyomán, a kapott ötlettől indíttatva, de saját anyanyelvének megfigyelése alapján jutott arra a megállapításra, hogy a képes beszéd nálunk is mindennapi gyakorlat, sőt „nem egyéb, hanem magyar poézis”.
 
1 Trencsényi-Waldapfel 1958, 170.
2 Szabó E. 2008, 70.
3 Uo., 71.
4 „Modus transferendi verbi late patet, quem necessitas genuit inopia coacta et angustiis, post autem iucunditas delectatione celebravit; nam ut vestis frigoris depellendi causa reperta primo, post adhiberi coepta est ad ornatum etiam corporis et dignitatem, sic verbi translatio instituta est inopiae causa, frequentata delectionis; nam »gemmare vites«, »luxuriem esse in herbis«, »laetas segetes« etiam rustici dicunt; quod enim declarari vix verbo proprio potest, id tralato cum est dictum, illustrat id, quod intellegi volumus, eius rei, quam alieno verbo posuimus, similitudo; ergo hae tralationes quasi mutationes sunt, cum quod non habeas aliunde sumas; illae paulo audaciores, quae non inopiam vindicant, sed orationi splendoris aliquid arcessunt.” De Oratore, 3, 38, 155–156.
5 „Ergo ille tenuis orator, modo sit elegans, nec in faciendis verbis erit audax et in transferendis verecundus et parcus et in priscis in reliquisque ornamentis et verborum et sententiarum demissior, ea translatione fortasse crebrior, qua frequentissime sermo omnis utitur non modo urbanorum, sed etiam rusticorum: si quidem est eorum gemmare vitis, sitire agros, laetasse segetes, luxuriosa frumenta.” M. T. Cicero, „Orator”, 24, 81. Kárpáty Csilla fordítása: „A szónok”, in Cicero válogatott művei, vál. és utószó Havas László, 203–286. (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1987), 228.
6 Maróthy 2017.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave