A 19. század közepén Ponori Thewrewk József jóvoltából került be a szakirodalomba a korábban soha nem említett magyar nyelvtan híre. A korban egyre többet foglalkoztak a latin és az anyanyelv viszonyával. Ponori kapcsolódó észrevételeit Lengyel Réka idézi:

 

 

Ennek fényében érthető Ponori érdeklődése a nyelvtanirodalom iránt. Keresztesy József grammatikai munkáját ismertetve könyvének első részében áttekinti a diszciplína magyarországi történetét. A kutatás leginkább a Janus Pannonius nyelvtanára vonatkozó adatra figyelt fel. Ponori Bod Péter nyomán idézi Baranyai Decsi János tudósítását a Janus-grammatikáról, majd így folytatja:

 

 

Az örvendetes hírekről a szélesebb közönség is hamar értesülhetett. A pozsonyi Hírnök című lap szép szavakkal hívta fel olvasói figyelmét Ponori újonnan megjelent munkájára:

 

 

(Nézzük el a cikkíró filológiai tájékozatlanságát, amiért a negyedrét formátumot jelölő rövidítést négy részként értelmezte.)

 

 

Ponori Janus nyelvtanát 1462–65 körülre datálta, ezért írta a következőket:

 

 

Ponori hivatkozott forrása, Naláczi József a bécsi magyar testőríróknak ha nem is a legismertebb, de nem is elhanyagolható képviselője. 1755-től 1764-ig a nagyenyedi református kollégiumban tanult. Két évi kancelláriai gyakorlat után, 1766-ban Hadik András generálisnál jelentkezett a bécsi „testőrző seregbe”, ahol 1788-ig szolgált. Hogy mennyire fogékony volt a nyelvek és a nyelvművelés iránt, az abból is kitűnik, ahogyan emlékiratában Hadik Andrást jellemzi:

 

 

A Jámbor szándék megjelenése után Naláczi elsőként ajánlott fel pénzt egy magyar tudós társaság létrehozásához, mégpedig ezer forintot. Franciából fordított regényt, drámát, novellát és esztétikai értekezést, ezek megjelentek nyomtatásban. Hadi műszótára kéziratban maradt.6

 

 

Amint a fentebbiekből kitűnik, Ponori csak „úgy hiszi”, hogy Naláczi Bécsben látta Lippi Zsigmond nyelvtanát, „talán egyszerre” a Januséval. Az idézett szövegösszefüggés szerint az „Új grammatika” címéből is valamiféle szükségszerű előzményre következtet, ami a még annál is régebbi „nyelvtani jegyzetek” nyomán készült, és azokhoz képest „jobb rendbe szedett, új alakba öntött, megbővített”, sőt „kiadott” munka volt, akárcsak az azt követő. Ponori meggyőződése szerint tehát mindkét Mátyás-kori magyar nyelvtan megjelent nyomtatásban, amennyiben a „kiadá” kifejezés ezt jelenti. A „huszonöt-huszonnyolc év” említése kétségtelenné teszi, hogy Ponori Lippi közvetlen előfutárának Janust tartotta. Az ő nyelvtanára vonatkozik, hogy „annak kinyomtatását b. Naláczi föl nem jegyzé.” Lippi munkájának kinyomtatását talán igen? Az idézett szikár címleírásból („Lippi Zsigmond: Wi grammatica. Budán 1490. 4r.”) ez egyértelműen nem következik. Egy kéziratról is tudható szerzőjének neve, a mű címe, keletkezésének helye és ideje, sőt még negyedrét formátumú is lehet. Mivel azonban Ponori nem árulja el, hol jegyezte föl Naláczi a Lippi-grammatikára vonatkozó adatot, az eredeti forrást nem tudjuk ellenőrizni. Talán az emlékirat elveszett részében volt olvasható, amit Ponori még ismerhetett? Esetleg a Magyar Athenás említett példánya tartalmazott egy ilyen széljegyzetet is? Ponori kétségtelenül megszerzett egyet s mást Naláczi hagyatékából. Az említett hadi műszótár kézirata bizonyosan nála volt. Nem elképzelhetetlen, hogy a nevezetes Magyar Athenás, amelybe Naláczi „saját kezével följegyzé”, ami a Janus-grammatikáról eszébe jutott, ugyancsak birtokában volt.