Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között


3.3.1.2. Az ortográfiától a filozófiáig

A legelterjedtebb felosztás szerint a reneszánsz kori grammatikai irodalom fejlődésének három korszakát lehet megkülönböztetni.
A 14. századi grammatikusok csak középkori kézikönyveket használtak; meg voltak elégedve a korábbról örökölt irodalommal, semmit nem adtak hozzá. Az első újításokra az ortográfia területén került sor. A római szerzők Karoling-kori kéziratainak felfedezése és az ókori feliratok tanulmányozása tette szükségessé a latin ortográfia rendszerének kidolgozását. A korabeli nyelvhasználat ugyanis sok esetben eltért az antik hagyománytól. Több humanista foglalkozott a kérdéssel, például Coluccio Salutati és Niccolò Niccoli. Az első jelentősebb munkát Gasparino Barzizza írta 1418 körül. 1450 táján keletkezett Giovanni Tortelli enciklopédikus szótára De orthographia címmel.
A második korszak a 15. században kezdődött. Vannak, akik Guarino Veronesét tekintik az első humanista grammatikai értekezés szerzőjének. A szintaxis területén a középkori rendszer reformja Regulae grammaticales (1418) című munkájában jelent meg. Sokan ebben látják minden későbbi humanista latin grammatika alapját. Számos kéziratban és nyomtatott kiadásban terjedt, általában Guarino lexikográfiai munkájával (Carmina differentialia vagy Versus differentiales) együtt, amelyik a synonimák és a homonimák megkülönböztetését tárgyalta. A kiadások gyakran tartalmazták Guarino ortográfiai értekezését, a De diphthongist.
Mások úgy vélik, hogy a döntő fordulatot középkori és a humanista grammatika között nem Guarino, hanem Niccolò Perotti fellépése jelenti. Nézeteik szerint az első teljes latin humanista grammatika Perotti munkája, a Rudimenta grammatices (1468). Három részből áll: az elemi alaktant a szintaxis követi Guarino stílusában, végül egy levélírási útmutató következik. A levélírási útmutatóról esik még néhány szó a humanista levélelméletek rövid áttekintésében. A szintaxis jóval kidolgozottabb, mint Guarinóé. Perotti munkáját is sokszor kiadták, nemcsak Itáliában, hanem francia és német területen is.
A véleménykülönbségek folyamatosság és újítás arányának megítéléséből adódnak. Az egyes szaktekintélyek vagy a tárgyalt anyag tartalma, vagy az előadásmód alapján ítélik meg az egyes műveket. Ha a szerzők minősítésénél a hagyományos tudnivalók feldolgozását tartják fontosabbnak, akkor ez a középkorias vonásokat erősíti; a tömör, világos, áttekinthető megfogalmazást kiemelve a humanista szemléletet méltatják.
A század folyamán a középkori hagyományt éles kritikával illették. A szintaxis hagyományos tárgyalását inkább pedagógiai, mint elméleti meggondolásból hanyagolták el. Közben a középkori rendszer számos más eleme érintetlen maradt.
A harmadik korszakot a 16. századtól számíthatjuk. Ekkor még ellenségesebben viszonyultak a középkori grammatikákhoz, ennek tankönyvei végképp kiszorultak az iskolákból. A század első évtizedeiben a grammatika meghatározásában egyre gyakrabban szerepel együtt a humanista definíció mindhárom lényeges eleme. Ezek szerint a nyelv helyes használatának elsajátításához három dolog veendő figyelembe: a nyelvtani szabály (ars, ratio), az irodalmi tradíció, azaz a mértékadó klasszikus szerzők (auctoritas) és az igényes kortárs nyelvhasználat (usus, consuetudo). Az utóbbi különösen fontos az élő nyelvek esetében.
A hagyományos anyagot az oktatás számára sokan humanista szellemben dolgozták fel. A kiindulás legtöbbször az újrafelfedezett Donatus volt. A protestáns világban leginkább a Melanchthon neve alatt kiadott különféle szerkesztmények terjedtek el. A 16. század első felének nagy hatású munkái közé tartoztak a már említett Leonhard Culmann munkái, amelyek számos magyarországi kiadásuk miatt érdemelnek figyelmet.
A latin grammatika iskolai célú feldolgozása mellett némelyek arra is törekedtek, hogy a hagyományos grammatika egészét újragondolják. Ezt a vonulatot képviselik a filozofikus vagy spekulatív grammatikák. Ide tartozik a már ugyancsak említetett, magyarországi recepciója miatt a későbbiekben részletesebben tárgyalandó Thomas Linacre De emendata structura Latini sermonis libri sex (1524) című munkája. Ezt a nyugtalan korszakot leginkább Scaliger műve, a destruktív kritika legfőbb példája (De causis linguae Latinae libri tredecim, 1540) és a rámista mozgalom jellemzi. Scaliger könyve, ahogy ő maga mondja, inkább filozófiai, mint grammatikai értekezés. A De causis előszavában írja:
 
Arisztotelész véleménye szerint a grammatika nemcsak hogy része a filozófiának, amit egyetlen épeszű ember sem von kétségbe, hanem anélkül meg sem fogjuk érteni.1
 
A grammatikai tradíció elleni forradalom végül az új ortodoxia létrejöttéhez vezetett. A század végére lecsendesedett a forrongás, és az új tekintélyeket a 17. század végéig tiszteletben tartották. A régi és az új szintézisét két ibériai szerző példázza, Manoel Alvares (Immanuel Alvarus) és Francisco Sanchez de las Brozas (Franciscus Sanctius Brocensis). Az utóbbi több grammatikai műve közül a leghíresebb a Minerva sive de causis linguae latinae (1587). Kettejük közül Alvarus ragaszkodott jobban a tradíciókhoz. Munkája, a De institutione Grammatica, (1572) lett a jezsuita rend hivatalos latin nyelvtana. A következő két évszázadban sokszor kiadták, többször Magyarországon is.
 
1 „Cuius [Aristotelis] profecto iudicio Grammaticam non solum esse philosophiae partem, id quod nemo sanus negat, sed ne ab eius quidem cognitione dissolvi posse intellegerimus.”

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave