A De emendata structura népszerűségéhez a protestáns országokban bizonyára az a körülmény is hozzájárult, amit Varga András is említ: Melanchthon az 1532. évi wittenbergi kiadáshoz írt ajánlásában az oktatás magasabb szintjén ezt a munkát ajánlotta a latin nyelvtan tanításához. Leszögezi: az elemi szabályok ismerete nélkülözhetetlen kiindulópont a latin elsajátításához, de önmagában nem elég a beszéd természetének megismeréséhez. Linacre szintaxisából igen jól meg lehet tanulni a mondatszerkesztés tudnivalóit. Ezért intézkedett, hogy mielőbb és minél szélesebb körben terjesszék el a művet. Bíztatja a tanárokat, hogy a grammatikai alapismeretek után a helyes nyelvhasználat szabályait ebből a könyvből tanítsák.2

Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell: a De emendata structura fordulópont a humanista grammatikai irodalomban: nem pusztán egy az ezerszámra kiadott latin nyelvtanok közül, hanem ez az első, széles körben ható megfogalmazása az újabb kori (16. századi) filozofikus vagy spekulatív nyelvszemléletnek. (A spekulatív kifejezést tágabb értelemben használom, a filozofikus szemlélet szinonimájaként, az adott felfogás általános tulajdonságának jellemzésére. Nem tévesztendő össze a modizmust megelőző grammatikatörténeti korszakkal.) Hogy a fordulat mibenlétét és jelentőségét érzékelhessük, röviden utalnunk kell arra, hogyan illeszkedik a munka a nyelvtudomány történetébe.

A nyelvtani összefoglalókban már az antikvitásban megjelentek a szintaktikai problémák, ezek gyakran szétfeszítették a hang- és alaktan szűk kereteit, és számos elméleti kérdést vetettek fel. A filozofikus grammatikát a középkorban elevenítették fel, abból a régi kérdésből kiindulva, hogy az ember a nyelv segítségével hogyan tudja a valóságot megismerni. A 12. században szélesebb körben elterjedt az arisztotelészi korpusz ismerete. Az Analytica posteriora és különösen a Physica erősen befolyásolta a tudományról alkotott elképzeléseket. Ettől kezdve fokozódott az igény, hogy csak olyasmivel foglalkozzanak, ami bizonyíthatóan szükséges és mindenre kiterjedően érvényes. A grammatikusok is igyekeztek igazolni, hogy tevékenységük valóban megfelel a tudománnyal szemben támasztott követelményeknek. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen az egyes nyelvek nem univerzálisak, és az arisztotelianizmus alapvető tétele, hogy a szavak jelentése sokkal inkább megszokáson alapul, mint természetből fakad.

Így hát a filozofikusabb hajlamú grammatikusok vizsgálódásaik középpontjába nem a szavak jelentését állították (amit ők significatio specialisnak hívtak), és nem is a fonetikai szerkezetüket, mivel mindkettő csak esetleges tulajdonság. Ehelyett azokra a sajátosságokra figyeltek, amelyek megkülönböztetik egymástól a beszéd különböző részeit, azaz a szófajokat. Ilyenek az esetek, a nemek, az idők és hasonlók. Ezek általános szintaktikai tulajdonságok. Modi significandinak nevezték őket, és azt állították, hogy univerzálisak, azaz minden nyelvre érvényesek. Míg a significatio specialis olyan jelenségre épül, ami esetleges és a közmegegyezésen alapul, a modi significandi racionális kapcsolatban állnak a dolgok valóságos jellemzőivel, létezésmódjukkal, azaz a modi essendivel. Ezek úgy kerülnek be a tudatunkba, mint modi intelligendi passivi, és az intellektusunknak köszönhetően modi intelligendi activivá alakulnak. Így jelenik meg számunkra az, amit a modi significandi jelent. Például a fájdalom jelenségét különböző szófajokkal és szavakkal is ki lehet fejezni: doleo, dolor, dolens vagy egyszerűen heu; de nemcsak a latinban, hanem minden más nyelvben is megvannak a megfelelő szavak. Ezek mind ugyanazt a jelenséget képezik le, de a modi significandi különböző. A doleo például kifejezi (consignificat) az időt, ami minden igének általános tulajdonsága. Láthatjuk: ennek a felfogásnak egyik kulcsfogalma a modus, képviselőit ezért nevezték modistáknak is. Hatásuk széles körben elterjedt. Ebben igen jelentős szerepe volt Erfurti Tamás 1300 és 1310 között írt munkájának (De modis significandi). A filozofikus vagy spekulatív irányzatok középkori művelői nagyon pontos rendszert dolgoztak ki a beszéd részeinek szintaktikai leírására. Mindazonáltal nem vetették el a donatusi és a priscianusi hagyományt, hanem igyekeztek egyeztetni az új filozófiai követelményekkel. Mégis messze távolodtak a latin vagy más nyelvek normatív nyelvtanaitól.

Ha grammatikán szoros értelemben a nyelv mindenre kiterjedő, következetes, módszeres leírását értjük, akkor azt kell mondanunk, hogy a 15–16. századi humanisták érdeklődése a latin nyelv iránt elsősorban nem grammatikai, hanem filológiai természetű volt. A grammatikusok igen bőven idézték a klasszikus prózaírókat, hosszasan értekeztek az egyes szavak és kifejezések közötti különbségekről és helyes használatukról. Számtalan pontos megfigyelést tettek egyes nyelvi jelenségekkel kapcsolatban, átfogó rendszer kidolgozására azonban nem törekedtek. A humanisták legfőbb célja a klasszikus szerzők nyelvhasználatának megfelelő latinság elsajátítása, az ideálisnak tartott stilisztikai elegancia megvalósítása volt. Úgy vélték, ebben az ókori írókon és grammatikusokon alapuló, normatív rendszerezések segíthetnek. E felfogás legnagyobb hatású megfogalmazása Lorenzo Valla írása De linguae Latinae elegantia (1449). Erasmus első prózai műve, amit 18 éves korában írt, éppen Valla e munkájának kivonata (Epitome in elegantiarum libros Laurentii Vallae), amelyben betűrendbe sorolta a tudnivalókat. Később az egész művet kiadta eredeti formájában. Erasmus legfontosabb grammatikai munkája (De copia verborum ac rerum libri duo, 1511) a humanisták nézeteinek összefoglalása az irodalmi nyelvhasználatról.

Sokan nyíltan hangot adtak ellenszenvüknek a modista grammatikával szemben. Itáliában Lorenzo Valla Martinus de Daciát, a modisták egyik vezéralakját a latinság legfőbb ellenségének nyilvánította. Észak-Európában Alexander Hegius – Deventerben Erasmus tanára volt – egész könyvet írt Contra modos significandi invectiva (1486) címmel.3

Linacre korszakfordító munkája, a De emendata structura az Erasmus és Melanchthon tekintélye által befolyásolt szellemi közegben mégis igen gyorsan elterjedt. Népszerűségének okát a modern kutatás abban látja, hogy megtalálta az ideális kompromisszumot a középkori tradíció és a saját korában uralkodó humanista felfogás között. Nem fordult olyan mértékben szembe a nagyra becsült késő antik hagyománnyal, hogy magára vonta volna a kor meghatározó személyiségeinek haragját; a modista szemlélet elemeinek megújítása mégis kiindulásul szolgált a filozofikus vagy spekulatív grammatika későbbi radikálisabb képviselői számára.

A középkori tradíció jelenléte mellett a másik vonás, amelyik markánsan megkülönbözteti Linacre-t a nyelvek iránt érdeklődő humanista kortársaitól, a rendszerezésre való igen határozott törekvés. Túllépett mind a középkori, mind a humanista nyelvtanok keretein: gyökeresen és széles körben módosítva őket, lehetővé tette a nyelv újabb grammatikai jellemzőinek megragadását. Ennek során a klasszikus idézetek újszerű tárgyalásával annak is megtalálta a módját, hogyan lehet beilleszteni a felhalmozódott filológiai eredményeket az újfajta rendszerbe, annak sérülése nélkül.

Így tehát Linacre-nak sikerült igen szerencsésen egyesítenie egy magas szintű nyelvtan keretei között az elméleti rendszerezésre való törekvést a filológiai részletek iránt fogékony humanista grammatikai hagyománnyal.4 A következőkben röviden ismertetem Linacre rendszerét a De emendata structura alapján.

A nyelvtanilag értelmezhető beszéd (oratio grammatica) vizsgálata Linacre szerint két fő részből áll. Először a beszéd alkotórészeire, anyagára (materia), azaz az egyes szavakra (dictiones) kell tekintettel lennünk; másodszor a beszéd megjelenési módjára, formájára (forma), ami az egyes szavak elrendezésében és összekapcsolásában (dictionum inter se compositio) mutatkozik meg. Így jön létre a mondat szerkezete (constructio). Ebben a felosztásban nem nehéz felismerni a rokonságot a retorikai értelemben vett inventióval és dispositióval. Linacre meghatározása szerint a beszéd anyagával foglalkozik az első két könyv, az alaktan; formájával az ezt követő négy, a mondattan. Mindazonáltal már az első könyvben megjelennek a morfológiai aspektus mellett a szintaktikai szempontok is, és a másodikban még határozottabban érvényesülnek.

Az egyes szavakhoz kapcsolódó tudnivalók két fő részre oszthatók. Az első csoportba tartoznak a sajátságos vagy szabályszerű (propriae seu legitimae) tulajdonságok, a másodikba pedig azok a jellemzők, amelyek nem önmagukból a szavakból következnek, hanem a mondatok megalkotása során van jelentőségük (impropriae seu figuratae).

A szavak sajátságos tulajdonságait fejti ki az első könyv, ez hasonlít a legjobban a beszéd nyolc részének (octo partes orationis), azaz a szófajoknak a hagyományos magyarázatához, az etymologiához. A ragozható szófajokat (declinabiles) a ragozhatatlanok (indeclinabiles) követik. A ragozható beszédrészek tárgyalása szófajonként három szempont alapján történik. Első a pontos meghatározás (accurata definitio). A definíciók leggyakrabban Donatuson és Priscianuson alapulnak, de kimutatható a középkori modisták, talán Erfurti Tamás hatása is. Második az adott beszédrész fajtáinak (species) elkülönítése, a hangalak (vox) és az általa jelölt dolog (res) figyelembevételével. Harmadik a járulékos tulajdonságok (accidentia): eset (casus), nem (genus), szám (numerus), személy (persona), idő (tempus), mód (modus).

A második könyv foglalkozik az egyes szavaknak a nem önmagukból következő, hanem a mondatszerkesztéshez kapcsolódó tulajdonságaival. A mondatok megalkotása során létrejövő változások (mutatio, commutatio) legátfogóbb kategóriája az enallagé: minden további alcsoport ez alá lesz besorolva.

Az enallagé alapvetően kétféle lehet: antimeria vagy heterószisz. Az antimeriához tartoznak azok az esetek, amikor a mondat megszerkesztése során az egyik szófaj helyett egy másik szófajt (pars orationis pro altera parte orationis) használunk. A heterószisz kétféle: az egyik esetben egy bizonyos szófaj egyik fajtája helyett egy másik fajta (species pro specie) szerepel. Az antimeria és a heterószisznak ez az esete – bár mondattani összefüggésekben – szorosan kapcsolódik az egyes szófajokhoz, ezért még az alaktanhoz tartozó második könyvben kerül tárgyalásra. A heterószisz másik esetéről, amikor is az egyik járulékos tulajdonság helyét egy másik járulékos tulajdonság (accidens pro accidente) veszi át, majd a hatodik könyvben lesz szó részletesen. Ezzel az ígérettel zárul a második könyv.

A harmadik könyvben kezdődik a szorosabb értelemben vett szintaktikai problémák kifejtése. Először átfogó képet kapunk a mondattan felépítéséről. A beszéd formája, azaz alkotórészeinek összeszerkesztése alapvetően kétféle lehet: szabályos vagy szabálytalan. A szabályos (iusta, legitima) konstrukció a nyelvtani szabályok szerint (secundum analogiam), azaz a mértékadó grammatikai előírásoknak megfelelően (sicuti recta Grammatices ratio exigit) történik, akár a ragozható, akár a ragozhatatlan szófajok felhasználásával. Legfőbb jellemzői: a szabályszerű kialakításhoz képest a mondatból semmi sem hiányzik, semmi sincs feleslegben, minden a maga helyére kerül, semmi sem változik meg (nec deest quippiam, nec redundat, nec loco suo abest, nec immutatur). A legkiválóbb régi szerzők többsége így formálta mondatait, mind szóban, mind írásban (qua [forma] veterum probatissimi, plurimum loquendo, tum scribendo usi sunt).

A szabálytalan (iniusta) vagy szabadon alakított (figurata) szerkesztés esetében a mondatok nem a nyelvtani szabályoknak megfelelően (contra analogiam) jönnek létre. Ilyenkor valami hiányzik, feleslegben van, nem a maga helyén áll vagy megváltozik (deest aliquid, vel redundat: vel loco suo abest, vel immutatur). Mindazonáltal az ilyen esetekre is bőven lehet példát találni a latin nyelv leghíresebb művelőinél (non tamen sine summorum virorum in Romana lingua exemplo).

A szabad szerkesztés kétféle lehet: latin (Latina) vagy görög (Graeca) típusú. Az előbbi a quintilianusi értelemben vett latinitás egyik fontos követelményét jelenti: ebben az összefüggésben nem annyira a grammatikai szabályok betartásában, mint inkább a szavak megfelelő megválasztásában megmutatkozó nyelvi korrektséget. A görög típusú szerkesztéshez a hellenizmusok tartoznak.

A mondatszerkesztés lehetőségeinek áttekintése után következik az egyes esetek részletezése; először a szabályos konstrukció tudnivalói, szófajonként. A harmadik könyv további fejezeteiben a névszó (nomen) és a névmás (pronomen) szintaxisa található.

A negyedik könyv az ige (verbum) és az igenevek (participium), az ötödik a ragozhatatlan szófajok: az elöljárószó (praepositio), a határozószó (adverbium), az indulatszó (interiectio) és a kötőszó (coniunctio) mondatba illesztésének szabályos lehetőségeit mutatja be.

A hatodik könyv a szabadon alakított szerkesztés különféle eseteit rendszerezi. A latin szintaxis tárgyalása során kitűnik, hogy az eltérés a szabályoktól három vonatkozásban mutatkozhat meg, ezek: a mennyiség (numerus), a sorrend (ordo) és a változtatás (immutatio).

A mennyiségi szempont alapján ragadhatók meg azok az esetek, amikor a mondatban hiány (defectus) vagy éppen túltengés (excessus) észlelhető. Az előbbi jelenségek leírása az eclipsis, az aposiopesis, a zeugma, a syllepsis, a prolepsis és az anapodoton fogalmával lehetséges, az utóbbiak a pleonasmus, ezen belül a parelton és az epanalepsis alá sorolhatók.

A sorrendet érintő „szabálytalanságok” leírhatók a hyperbaton és alkategóriái segítségével. Ezek: anastrophe, hysteriologia, tmesis, parenthesis, synchysis, metathesis.

A változtatások különféle fajtái az enallage eddig nem alkalmazott alosztályaiba illeszthetők. Ide tartoznak a heterószisznak azok az esetei, amikor is az egyik járulékos tulajdonság helyét egy másik járulékos tulajdonság (accidens pro accidente) veszi át. Itt kerül sor az eset, a nem, a szám, a személy, az idő és a mód változásainak kimerítő tárgyalására.

A hatodik könyvet és ezzel az egész művet a hellenizmusok példái zárják. (Lásd a Függelék 2. táblázatát!)5