Túl sok szakirodalomra nem támaszkodhatunk; legjobb tudomásom szerint részletesebben ketten foglalkoztak Honter latin grammatikájával. Schwartz Erzsébet a 16. századi magyarországi nyelvtanokról és szótárakról szóló doktori értekezésében Honternek is szentel egy fejezetet.1 Erika Ising először egy tanulmányban publikálta vonatkozó kutatásainak eredményeit,2 majd két évvel később megjelent monográfiájának – amelyben a közép- és kelet-európai népnyelvek grammatikájának kialakulását tárgyalja – Honter-fejezetében összefoglalta és kiegészítette a korábban közreadottakat.3 Mindketten elsősorban a szorosabb értelemben vett nyelvtanra összpontosítanak. A Honter-grammatika későbbi tárgyalása során kettőjük munkáira hivatkoznak.

Azért kell a grammatika történetét Bécstől kezdeni, mert meggyőzőnek tűnik Ising érvelése, mely szerint Honter munkája a bécsi egyetemen szerzett ismeretek alapján készült, a kéziratot is ott dolgozta ki, ezt vitte magával további útjára.4 Bécsi tanulmányainak sem a kezdete, sem a befejezése nem határozható meg pontosan: valamikor az 1510-es évek második felében iratkozhatott be az egyetemre, talán 1525-ben szerzett magiszteri fokozatot.5

1529 őszén Bécsből a török ostrom elől menekülve bő két hétig időzött Regensburgban, az idősebb kortárs Aventinus (Johann Georg Turmair, 1477–1534) házában. A híres német humanista feljegyzéseiből tudjuk, hogy október 22-én érkezett és november 6-án távozott. E látogatás tapasztalata Aventinus gyakran idézett megjegyzése, mely szerint vendége kiválóan tud latinul és görögül. Ising feltételezi, hogy tudós eszmecseréik során Honter grammatikájának kéziratát is megbeszélték.6

Abban valamennyi életrajz egyetért, hogy Honter 1530. március 1-jén mint „Johannes Georgii de Corona, artium magister Viennensis” néven iratkozott be a krakkói egyetemre. Amellett, hogy tanulmányokat folytatott, tanított is, mégpedig két helyen. Az egyik adatcsoport szerint az úgynevezett Ritterakadémián. Ezt az intézményt Piotr Tomicki (Tomicius), Krakkó érseke és Lengyelország prímása alapította, a lengyel nemesifjak humanista szellemű képzésére.7

A magyar vonatkozásokat illetően még fontosabb egy másik adat. Albertus Bassaeus Scebresinensis (Wojciech Basaj ze Szczebrzeszyna, 1562–64-ben a krakkói egyetem rektora) latin grammatikájának (Observationum Grammaticarum libri quinque, Krakkó, 1567) előszavában méltatja Honter nyelvtanírói tevékenységét:

Honter rövid krakkói tartózkodásának terméke kozmográfiájának és latin nyelvtanának első kiadása. Mindkettő Matthias Scharffenberg nyomdájában készült. A grammatika 1530 végén látott napvilágot, és Honter közvetlenül ezután hagyta el a várost.11

Az első kiadásból példány nem maradt fenn, tartalmára a két évvel később megjelent második redakció ajánlásából lehet következtetni. A munka nemcsak a magyar kritikatörténet számára érdekes, hanem a lengyel humanizmus történetében is igen fontos helyet foglal el. Jelentőségét mutatja az ajánlás címzettjének és szerzőjének személye is.

Az ajánlás Severinus Boner fiának, Stanislausnak szól. Az apa, Severin (1486 k.–1549) kereskedőként kezdte pályáját, majd fontos gazdasági és pénzügyi feladatokat látott el I. Zsigmond király udvarában. A wieliczkai kősóbányák adminisztrátora, Zsigmond harmadik felesége, Bona Sforza bankára volt. A királyi palota ügyeinek vezetőjeként (magnus procurator) ő irányította a kastély bővítését és a Wawel hegyén folyó egyéb építkezéseket. Részt vett Krakkó reneszánsz arculatának kialakításában: a főtéren álló házának mellvédjét itáliai mesterrel készíttette el. A Mária-templom Boner-kápolnájában temették el, síremléke feltehetően Hans Fischer nürnbergi művész alkotása.

Kiemelkedő szerepet vállalt az irodalom és a művészet támogatásában, humanista kört szervezett maga köré. Erasmussal is levelezett. Első házasságából két fia született, Jan (1516–1562) és Stanislaus (1523–1560). Jan tanulmányútja során 1531-ben Freiburgban öt hónapig Erasmus házában lakott. Erasmus a két fiúnak címezte Terentius-kiadásának (Bázel, 1532) ajánlását. Figyelmességét az apa, Severin Boner az alkalom tiszteletére készíttetett két aranyéremmel hálálta meg: az egyikre Zsigmond király, a másikra saját arcképét verette.12 Honter jelentőségét illetően nem lebecsülendő, hogy művét egy olyan személynek ajánlják, akit Erasmus is hasonlóképpen megtisztelt.

Az 1532. évi krakkói Honter-kiadás ajánlásának a szerzője sem akárki. Franciszek Mymer (Franciscus Mymerus Silesius, 1500 k.–1564 után) lengyel humanista munkásságából kritikatörténeti szempontból különösen fontos a népnyelvek iránti érdeklődése. Háromnyelvű, latin–német–lengyel kiadványt szerkesztett Murmellius alapján,13 amelyet az idősebb Bonerfiúnak, Jannak ajánlott.

Honter latin grammatikájának szóban forgó ajánlását érdemes részletesen ismertetni, mivel akkor is számos fontos információt tartalmaz, ha leszámítjuk a szokásos humanista álszerénységet és valódi szerénytelenséget. Kitűnik belőle, hogy a két évvel korábbi, első megjelenést is Mymer gondozta. Már akkor úgy tervezte, hogy a kisebbik Boner-fiúnak, Stanislausnak fogja ajánlani, de aztán másképp döntött. Sokan ugyanis figyelmezették, hogy a fiú még túl fiatal az ilyesmihez (Stanislaus akkor hétéves volt). Így hát, jóllehet már készen is volt az ajánlólevél, úgy rendelkezett, hogy mégse nyomtassák ki, nehogy nevetségessé váljon. Ezért maradt üresen az első kiadásban a második levél mindkét lapja. Néhány nappal azután, hogy a munka napvilágot látott, Mymer már abból tanított az akadémián. A munka híre hamar elterjedt a tanárok és minden tudós ember között Lengyelországban. Nagy sikert aratott, az összes példány el is fogyott. Napról napra egyre többen keresték, de hiába, ezért meg kellett ígérnie az újabb kiadást. Ennek hallatára igen sokan elmondták a véleményüket, javaslataikat. Volt, aki a latin kifejezéseket lengyelül is szerette volna látni, mások a nehezebben érthető szavak magyarázatát hiányolták vagy több példára tartottak igényt; egyesek szerint a névszó-, mások szerint az igeragozásnál kellene a magánhangzók hosszúságát vagy rövidségét jelölni – se szeri, se száma nem volt a különféle kívánságoknak. Azt a nehéz feladatot azonban senki sem vállalta, hogy minden igénynek eleget tegyen, ehelyett azt hangoztatták: a legkevesebb fáradságába Mymernek kerülne az összes javasolt változtatást elvégezni. Sokáig tiltakozott ellene, nehogy úgy tűnjék, mintha más vetését ő akarná learatni. Végül azonban a nyomdász, Marcus Scharffenberg (egyébként Mymer nagybátyja) és más jó barátai addig kérlelték, amíg meggyőzték: Honternak használ a legtöbbet, ha egyrészt kijavítja az első kiadás nyomdahibáit, másrészt teljesíti a tudós embereknek azokat a kívánságait, amelyek a kézikönyv még hasznosabbá tételét szolgálják. Nekifogott hát a munkának, vigyázva arra, hogy sem a szerző, sem saját tekintélyén ne essék csorba. Így, ha az első kiadást nem is, de ezt a másodikat már Stanislausnak ajánlhatja.14

A szövegből kitűnik, hogy a többi latin nyelvtanhoz képest az átdolgozás legfőbb újdonsága a lengyel kiegészítés. Saját hozzátételeire Mymer a címlapon hívja fel a figyelmet: esedezik az olvasóhoz, hogy ha tudni szeretné, mi mindent adott hozzá az első változathoz, ne restellje legalább az ajánlólevelet elolvasni.15 Szokatlan, hogy ilyen módon céloz munkájának újszerűségére. E megjegyzésnek nemcsak tartalmából, de megfogalmazásából is bizonyos iróniára következtethetünk. Erre utal az adott kontextusban túlzónak tűnő „oro” kifejezés az inkább ideillő „rogo” vagy „peto” helyett. A „ne pigeat” és a „saltem” használata akár önironikus is lehet – mintha Mymer maga sem venné egészen komolyan saját munkáját.