Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

1.3. „Elvégre is elképzelhető volna…”

A Lippi Zsigmondra vonatkozó adattal kapcsolatban a 20. századi kutatás szinte kizárólag a kételkedés indokoltságát hangoztatta. Balázs János nyelvtanirodalmunk kezdeteit vizsgálva több helyen is említi. Egy tanulmányában a Janus-grammatikát illető fenntartásainak kifejtése után ezt írja:

Még nagyobb óvatossággal kell kezelnünk azt a másik tudósítást, mely szerint 1490-ben Budán (!) megjelent egy negyedrét alakú, magyar nyelvtan, melynek szerzője Lippi Zsigmond volt.

Ponori feltételezését, mely szerint az író Lippi Fülöp „föstész” testvére lett volna, így kommentálja:

E „föstész” – ismertebb nevén Filippino Lippi, a híres Fra Filippo Lippinek szintén híres fia – 1488-ban valóban készített oltárképet Mátyás király rendeletére. Vajon valóban élt, s akkoriban járt hazánkban Zsigmond nevű öccse is? De ha járt is magyar földön ilyen nevű olasz humanista, és írt is magyar nyelvtant, azt Budán 1490-ben aligha adhatták ki, mivel itt ekkoriban tudomásunk szerint már nem működött nyomda. (A Hess-féle 1473-ban létesült, de csak rövid ideig állt fenn.) Így hát Naláczi szóban forgó tudósítását csak nagy kétkedéssel fogadhatjuk.

Végeredményben tehát, amíg Janus Pannonius és Lippi művéről valami kézzelfoghatóbbat nem tudunk meg, mégis csak Sylvester Jánost kell tekintenünk az első magyar grammatika írójának.1

Sylvester-monográfiájában Ponorinak a Naláczira hivatkozó említéseiről így nyilatkozik:

E tudósításait azonban csak nagy kétkedéssel fogadhatjuk. Ezért mindaddig, amíg Janus Pannonius, valamint Lippi Zsigmond művéről nem tudunk meg valami kézzelfoghatóbbat, továbbra is Sylvester Jánost kell tekintenünk a magyar grammatikai irodalom úttörőjének.

Itt a jegyzetekbe kerül a kommentár.2 Egy nyelvtani tanulmányokat tartalmazó kötetben Balázs János ismét megfogalmazta véleményét nyelvtanirodalmunk előzményeiről és kezdeteiről. Figyelemre méltó az a zárójeles betoldás, amivel kiegészítette a fentebb idézett szakaszt:

De ha járt is magyar földön ilyen nevű olasz humanista, és írt is magyar nyelvtant (ami elvégre is elképzelhető volna), azt Budán 1490-ben aligha adhatták ki…3

A tanulmánykötet ismertetése során Károly Sándor – saját meghatározása szerint – „az egyes dolgozatok téziseit, főbb gondolatait pontokba foglalva” közli. Ennek során Balázs fentebbi tanulmányának szóban forgó tételét összefoglalva pontosan adja vissza az állítás lényegét:

3. Janus Pannonius és Lippi Zsigmond állítólagos nyelvtanairól nincs biztos tudomásunk. (173–7).”4

Szathmári István osztja Balázs kételyeit, sőt mintha még kritikusabb lenne. A fentebb idézett tanulmányokra hivatkozva ő is megállapítja:

Azt a tudósítást […], amely szerint 1490-ben Budán megjelent egy negyedrét alakú magyar nyelvtan, Lippi Zsigmond munkája – Balázs indoklása alapján […] –, csak teljes kétkedéssel fogadhatjuk.”5

Balázs János „nagy kétkedéséből” – aminek közepette azért „elvégre is elképzelhető volna” a Lippi-grammatika – Szathmári Istvánnál már „teljes kétkedés” lesz. Szathmári könyvéről írott recenziójában Papp László indokoltnak tartja az erős fenntartásokat. Említi, hogy a szerző

foglalkozik az előzményekkel is […] a nyelvtanirodalom indulásával, a Sylvester előtti grammatikai megjegyzésekkel. Janus Pannonius és Lippi Zsigmond állítólagos nyelvtanával kapcsolatban – teljes joggal – erős fenntartásokkal él; véleménye szerint „teljes bizonyossággal továbbra is Sylvester Jánost kell az első magyar grammatika írójának tekintenünk” (68).6

Erika Ising az egyetlen kutató a 20. században, aki nem a kételkedésnek adott hangot. A népnyelvek szerepét vizsgálva a régiség latin grammatikáiban, Balázs János nyomán megemlíti, hogy bizonyos régi magyar források hírt adnak Janus Pannonius és Lippi Zsigmond nyelvtanáról, amelyek a 15. század végén készültek. Ezekről igen tárgyilagosan csak annyit szögez le, hogy nem ismerünk belőlük példányokat – ezért nem tudhatjuk, hogy tartalmaztak-e népnyelvi elemeket.7

Lippi Zsigmond magyar nyelvtanának legendája a 18. század végén született, a tizenkilencedikben élte virágkorát, a huszadikban csaknem meghalni látszott. A 21. század elején azonban mintha újjáéledt volna. Vékony Gábor Dévai Bíró Mátyás ortográfiájáról értekezve említi az u, ú, ü és ű hang jelölésére alkalmazott betűket. Ezt összeveti Galeotto Marzio megjegyzésével, aki megfigyelte, hogy a magyar nyelvben az u hangot négyféleképpen ejtik, és ennek jelentés-megkülönböztető szerepe van. A Dévai körüli értelmezési zavarokra utalva Vékony Gábor így folytatja:

E körülmény annak a feltételezésére kényszerít bennünket, hogy Dévai előtt egy ma ismeretlen grammatikával számoljunk, amely a Galeotto-féle négyfajta u betűt megkülönböztette volna. Netán mégis létezett a Naláczi által följegyzett Lippi Zsigmond-féle grammatika? Ennek meglétét tagadni annak alapján, hogy Budán 1490-ben nem működött nyomda, nem lehet, mert Naláczi nem mondja, hogy itt nyomtatott könyvről van szó, a Lippi-féle helyesírás pedig hasonló Dévaihoz (wi = új). Úgy látszik tehát, hogy Dévai grammatikájának s ezzel együtt ábécéjének – Sylvesteréhez hasonlóan – 15. századi előzménye van.8

A két „állítólagos” 15. századi magyar nyelvtant, Janus Pannoniusét és Lippi Zsigmondét általában együtt emlegetik, a kétkedést az utóbbival kapcsolatban a 20. század közepétől még inkább indokoltnak tartják. A két munka közötti lényeges különbséget abban látom, hogy míg egy Janusnak tulajdonított grammatika egykori létezését több, egymástól független adat legalábbis valószínűsíti, Lippi Zsigmond művére egyetlen, ma már ellenőrizhetetlen hivatkozás alapján lehet következtetni, a szakirodalom csak ezt tudja ismételgetni.

Ha az adott munkára vonatkozó megbízható filológiai adatok nem is állnak rendelkezésünkre, az európai nyelvtudomány történetébe pontosan beleillene egy efféle kísérlet. Hogy harmadszor is idézzem Balázs János kapcsolódó szavait: „elvégre is elképzelhető volna”. A citátumot a magam részéről így egészítem ki: „elvégre nagyon is elképzelhető volna”. A 15. század második felében kezdődött a népnyelvek felértékelése. A latin grammatikákhoz fűzött népnyelvű kiegészítések (definíciók, szabályok, paradigmasorok) már nemcsak a tananyag könnyebb megértését célozták, hanem alkalmat adtak arra is, hogy felismerjék és a latin nyelvtan mintájára rögzítsék az élő nyelvek sajátosságait. A folyamat a neolatin régiókból indult el, és a párhuzamos latin–vulgáris rendszerezések révén Európa-szerte a nemzeti nyelvek grammatikai irodalmának kialakulásához vezetett.9

Bármennyire is csábító feltételezésekre adhat alapot a Mátyás udvarában megforduló itáliai humanisták érdeklődése a számukra egzotikusnak tűnő magyar nyelv iránt, be kell látnunk: a tudomány mai állása szerint sem Sigismondo Lippi nevű olaszt, sem az idézetthez hasonló című magyar nyelvtant nem ismerünk. (Hacsak nem Szenci Molnár Albert Nova Grammatica Ungaricáját…) Talán sosem fog kiderülni, hol és mit láthatott Naláczi József, amit Wi grammaticaként említett, és akkor maradhatunk a képzelgésnél. Mindazonáltal az üggyel kapcsolatban az sem lehet érdektelen, amiről biztos tudomásunk van: nevezetesen, hogy a híradás nyomán hogyan lángolt fel, majd hagyott alább a 19. század második felének hazafias felbuzdulása, később hogyan fogalmazódtak meg a kételkedés különböző fokozatai, majd milyen meggondolásokból irányulhatott újra a figyelem Naláczi József rejtélyes említésére.

1	Balázs J. 1958b, 120.
2	Balázs J. 1958a, 67, 401.
3	Balázs J. 1961, 177.
4	Károly 1962, 254.
5	Szathmári 1968, 68.
6	Papp 1969, 296.
7	„Ältere ungarische Quellen berichten über Grammatiken, die von János Pannonius und Zsigmond Lippi bereits am Ende des 15. Jhs. abgefaßt wurden. Ob sie volksprachliche Elemente enthielten, ist unbekannt, da sich keine Exemplare erhalten haben. Vgl. J. Balázs, Sylvester János és kora (1958) 66f.” Ising 1970, 180.
8	Vékony 2004, 93. A tanulmány első, lényegesen rövidebb változata: Életünk 31 (1993): 783–796. Ebben a Lippi-grammatikáról még nem esik szó.
9	Minderről részletesebben: Bartók I. 2007, 18–53; Lőrinczi 2009, 187–197.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero