Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

3.3.7. Károlyi Péter

Károlyi Péter prozódiai kézikönyve1 már nem egy latin grammatika részeként, hanem önállóan jelent meg Kolozsváron, 1567-ben. Irodalomelméleti vonatkozásaival Bán Imre foglalkozott.2 Forrásairól Károlyi maga nyilatkozik az ajánlásban.3 Egyetérthetünk Bán Imrével, aki így ír:

[…] Károlyi Vidát, Scaligert, Micyllust és „praesertim” Gualtherust említi bevezetésében. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ez utóbbi „főleg” nagyjából kizárólagosságot jelent. Károlyi művét Rudolphus Gualtherus: De syllabarum et carminum ratione libri duo c. művéből kompilálta.4

Később így folytatja:

Scaliger Poétikájának legcsekélyebb nyomát sem tudjuk megállapítani Károlyi művében, neve nyilván a jólértesültség igazolására került a Heltai-kiadvány bevezetésébe, hat évvel a lármásan hadakozó olasz–francia humanista könyvének megjelenése után. Micyllus nehezen hozzáférhető művét ezúttal nem tudtuk megvizsgálni.5

Valóban igen szembetűnő a hasonlóság a svájci teológus, Rudolf Walther kompendiumával. A kolozsvári kiadvány címében, terjedelmében, szerkezetében ehhez hasonlít a legjobban, gyakran szó szerint követi. A minta folyamatos szövegét Károlyi kérdés-felelet formában dolgozza fel. Horatius és Vida tankölteményei szemléletükben igen, felépítésükben és megfogalmazásukban annál kevésbé hasonlíthatók össze a tankönyvül szolgáló módszeres összefoglalókkal.

A megnevezett szerzőkön kívül az „és igen sokan mások” kilétének felderítése már nem lenne könnyű feladat. Mint már az előző fejezetben is említettem, a 16. század végéig Európa-szerte közel 200 nyomtatásban megjelent prozódiai szakmunkáról van tudomásunk.6 Az egyes szerkesztők felfogása sok tekintetben különbözhet; egyéni megoldásaikat másokéval összevetve értékelhetjük munkájuk önállóságát, bár a sok évszázados retorikai-poétikai hagyomány ismeretében túlzott mértékű eredetiséget nem várhatunk. Károlyi Pétert illetően az apró eltérések regisztrálása helyett ez alkalommal elégedjünk meg munkája felépítésének meghatározó elemeivel.

A Bán Imre által nem vizsgált Micyllus-kézikönyvre azért érdemes egy pillantást vetni, hogy lássuk, a „hagyomány és lelemény” korabeli vitájában Károlyi melyik oldalon áll. A korszak nagy hatású teoretikusának, Micyllusnak az újításával szemben a tradíciókhoz ragaszkodó Gualtherust követi: közvetlen mintája nyomán a két fő rész a hagyományos sorrendben épül egymásra.

Micyllus (Jakob Moltzer) Melanchthon barátja volt, már csak ezért sem lett volna illő említés nélkül hagyni. Volt már szó a praeceptor latin grammatikájának Micyllus-féle átdolgozásáról, amit Kolozsváron is jól ismertek, hiszen a városban 1556-ban és 1570-ben is megjelent. Micyllus saját szerkesztésű metrikájához Melanchthon írt ajánlást, nem fukarkodva az elismerő jelzőkkel.7

Metrikai tankönyvében a szerző előrebocsátja, hogy az anyag előadásában nem az általánosan elterjedt módszert követi. Míg mások az egyes szótagok tudnivalóival kezdik mondandójukat, és azt követően térnek át a versmértékek fajtáira és összeillesztésükre, ő éppen ellenkezőleg jár el: munkája első részében tárgyalja a különféle versfajták tulajdonságait és felépítésüket, a második könyvben szól a szótagok időtartamáról, a harmadikban pedig a kapcsolódó szabályokról.8 Hasonló példát egy tudományág fő részterületeinek a felcserélésére majd a logikai irodalom tárgyalásánál fogunk látni: Molnár Gegely a dialektika „megtaláló” és „ítéletalkotó” részének hagyományos sorrendjét fordította meg.

Micyllus metrikájának megjelenése után három évvel látott napvilágot Gualtherus kompendiuma. Bevezetőjében az újítással szemben a hagyományos előadásmód mellett foglal állást. Egyáltalán nem tartja abszurdumnak, hogy a verstani tudnivalókat általában a szótagokkal kezdik. Nagyon is jól ismeri azokat, akik úgy vélik, hogy először a versek helyes és szabályos felolvasását és hangsúlyozását kell elsajátítani, mielőtt a verslábakat megtanulnák. Mégsem képes belátni, hogyan tudná a tanuló a verslábakat felismerni és a verset elolvasni, ha nincs tisztában a szótagok időtartamával. Éppen azért, hogy ez ne lehessen akadály, az első könyvben a szótagok tulajdonságairól értekezik, amilyen röviden csak lehet. Ez után következnek a versek megszerkesztésének szabályai, az egyes fajták eredetével, erényeikkel és hibáikkal együtt, már amennyire a célul kitűzött rövidség lehetővé teszi.9

Károlyi kézikönyvének elemzése során Bán Imre különös figyelemmel fordul a költészetre vonatkozó általános megállapítások felé. Ezek közé tartozik a második könyv elején a kapcsolódó fogalmak tisztázása. Károlyi „szemelgető, rövidítő módszerét” bemutatva Bán Imre idéz néhány Gualtherus-szövegrészt, majd az egyes citátumok után közli, amit a kompilátor az adott szakaszból átvett.10

Szempontunkból különösen érdekes a poétika, a poézis és a poéma megkülönböztetéséről és a poéta meghatározásáról szóló rész forrása, mert a kolozsvári tanár közvetlen mintájában itt fordul elő a gépies versfaragó és az ihletett írásművész összevetése. Károlyi sorait Bán Imre a következőképpen foglalja össze:

Átveszi Károlyi Diomedéstől a poëtice (= poetica). poësis, poëma hármas tagolását is: jelentésük nem azonos a maival. A poëtice a költészet egészét jelenti, minden olyan „metrikus struktúrát”, amely, megfelelő ritmusban, kitalált vagy igaz dolgokat ad elő hasznosság és gyönyörködtetés céljára („ad utilitatem, voluptatemque accommodata”). A név a görög poieó szóból származik. A poësis a költő egy-egy egész műve, míg a poëma egy-egy mű bizonyos része. […] A poëta „a tárgy alapos megfontolásával kitalált vagy igaz, de hasznos dolgokat a metrikus beszéd módszerével (metrico orationis genere) ír meg”.11

A poézishez kapcsolódó fogalmakat illetően ezúttal Gualtherus és Károlyi szövegét teszem egymás mellé, hogy az egyezések és különbségek könnyen áttekinthetők legyenek.

Gualtherus	Károlyi
I. De Poëtica, Poësi, Poëmate et Poëtis	De Poetica
Poëtica igitur est (ut Diomedes definit) fictae veraeve narrationis congruenti rhythmo vel pede composita metrica structura, ad utilitatem voluptatemque accommodata.	Quid est Poëtice? Est, definitione Diomede, fictae aut verae narrationis congruente rhythmo vel pede composita metrica structura, ad utilitatem, voluptatemque accommodata.
Poësis est totus poëtae liber, aut (si mavis) totum a poëta constructum opus, quale est Ilias tota, aut Odyssea, Aeneis, Metamorphosis aut tale quidpiam.	Quid est Poësis? Poësis proprie dicitur, opus totum a Poëta constructum, ut, Homeri Ilias, aut Odyssea, Virgilii Aeneis, Ovidii Metamorphosis.
Poëma vero eiusdem pars est, ut si ex toto Homeri opere vel armorum vel castrorum aut alterius cuiusdam rei descriptionem excerpas. Quare omnino ita haec duo inter se differunt, ut apud Dialecticos Totum a Partibus, aut Species a Genere differre docetur. Verum et haec differentia, ut et reliquae fere omnes, a Grammaticis confunditur, nec omnes in eam consentiunt.	Quid est Poëma? Est pars quaedam ex integro opere sumpta, ut si ex Homeri opere vel Armorum vel Castrorum descriptionem excerpas. Hac tamen differentia non semper apud scriptores observatur.
Hinc autem huius studii professores aut artifices poiété, Poëtae dicebantur: non quidem ii, qui versum unum atque alterum componunt, aut eorundem compositionem cognitam et perspectam habent, sed qui iudiciores dignas et meditantur et in numeros redigunt cum utilitate et voluptate Lectorum.12	Quid est Poëta? Est qui cum iudicio res utiles veras aut fictas metrico orationis genere conscribit, ut: Homerus, Virgilius, Hesiodus, Ovidius, Tibullus, Propertius, Horatius, Eobanus, Sabinus.13

A poetica és a poesis meghatározása lényegében megegyezik közvetlen mintájával, a poema és a poeta definíciójában viszont Károlyi rövidíti Gualtherus szövegét, ezáltal a leglényegesebb mozzanatokra összpontosít. Átveszi a példát, mely szerint a poema, a teljes mű egy részlete olyan, mint amikor Homérosz egész munkájából kiragadjuk a fegyverek és a táborok leírását. Utal arra is, hogy az írók nem mindig veszik figyelembe ezt a különbséget. Ugyanakkor elhagyja Gualtherus magyarázatát, aki a dialektikusokra hivatkozva a rész és az egész, vagy a faj és a nem viszonyával szemlélteti a különbséget.

Károlyi a négy poétikai alapfogalom közül a legjobban a költő meghatározását egyszerűsíti. Gualtherus árnyalt megfogalmazásában nem azok szolgálnak rá a költő névre, akik egy s más verssorokat szereznek, és azokat a megismert és megtanult módon rakják össze, hanem azok, akiknek mondandója előadásra érdemes, azt jól átgondolják és a megfelelő versmértékbe öntik, az olvasók hasznára és gyönyörűségére. Az európai poétikákat belengő „dulce et utile” a poetica, a költészet definíciója után itt másodszor is megjelenik.

Károlyi a poetica meghatározásában az évszázados hagyományt követve együtt említi a hasznot és a gyönyörködtetést, a poétát jellemezve azonban beéri annyival, hogy a költő – Bán Imre fordításában – „a tárgy alapos megfontolásával kitalált vagy igaz, de hasznos dolgokat a metrikus beszéd módszerével (metrico orationis genere) ír meg”.14 Ebben az esetben csak a hasznot emeli ki, nem ismétli meg a másik követelményt, a gyönyörködtetést.

Ajánlásában elmondja a szokásos közhelyet, mely szerint ahogy a többi tudomány esetében, ugyanígy a tárgyalt szakterületen is három dolog szükséges: a természetes adottság, a mesterségbeli ismeretek és a gyakorlás. Mert ahogy a föld sem lesz termékeny a maga természetétől, csak akkor, ha hozzájárul a csíraképes vetőmag, valamint a földművelő szakértelme és tapasztalata, ugyanígy a természettől adott alkalmasság sem elegendő a mesterség szabályai és a gyakorlás nélkül.15

Ezt a gondolatot erősíti a költő meghatározásánál, amikor a verstani ismeretek elsajátítására helyezi a hangsúlyt. A poétikai irodalom horatiusi közhelyét a zürichi teológus közvetlen követője, a kolozsvári tanár – 1566– 68-ban a kolozsvári latin iskola rektora – a poeta definíciójában már nem vette át. Ez összhangban áll a könyvecske céljával, a szabályok minél egyszerűbb megtanulásával, amit a kérdésekre és feleletekre bontás is hivatott elősegíteni. Károlyi Péter formai megoldásából következtethetünk a hazai szükségletekre. Feltételezhetjük, hogy forrásainak átdolgozásával mintegy átmenetet kívánt teremteni a későbbi, magasabb szintű, esetleg külföldi tanulmányokhoz. (A poétikai érdekű meghatározások tágabb összefüggéseit lásd a Függelék 6. és 7. táblázatában!)

Megemlítendők Károlyi példaanyagának magyar és kortárs vonatkozásai. Többször idézi Janus Pannoniust.16 A carmen phalecium példájaként Szikszai Fabricius Balázs egy latin versezetét közli.17 Kortárs protestáns neolatin költőkre is hivatkozik (Eobanus Hessus, Georgius Sabinus).

A kötetet záró, Károlyit dicsérő latin versekből kitűnik, hogy szerzőik tisztában voltak a rendszeres metrikai kézikönyv jelentőségével. A „translatio Musarum” közhelye Károlyira alkalmazva tartalmat nyer, hiszen a kolozsvári kiadás valóban hozzáférhetővé tette hazája számára a múzsák által képviselt szellemi értékeket.18 Nem marad el a virágport gyűjtögető méhecskék toposza sem. Egyik méltatója azt is értékeli, hogy a körülményes összefoglalók helyett áttekinthetően tárgyalja a tudnivalókat.19

Érdemes az időben továbblépni, hogy láthassuk, hogyan alakul a magyar irodalmi gondolkodásban a költő jellemző vonásainak megítélése. 126 évvel Károlyi poétikája után jelent meg Gyöngyösi István Kemény Jánosról írott műve. A Porábúl megéledett Főnix utószavában a költészet mibenlétét illetően Gyöngyösi saját eljárásának lényegét Tinódiéval összehasonlítva így jellemzi:

[…] mivelhogy (amint föllyebb is említettem) a poësist is követtem ezen verses históriácskámnak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módjára csupán csak a dolgok valóságát fejeznem ki a versek egyögyűségével.20

A gyakran idézett sorokat az életmű legavatottabb ismerője, Jankovics József a következőképpen értelmezi:

Gyöngyösi itt a magyar versírói hagyományról nyilatkozott. Saját ars poeticáját éppen Tinódival szemben fejti ki. Őt meghaladva, az ő technikájának, előadásmódjának fogyatékosságait burkoltan bírálva fogalmazza meg a hagyománytól való elfordulás szándékát, önnön költészeti ideálját. A valósághoz való ragaszkodás helyett a holmi régi fabulás dolgok, hasonlatosságok, leleményes toldalékok, vagyis a fikció, az igényes művészi megformálás tudatos programja szerint a nagyobb ékességre, a versek „kedvesebb voltára” teszi a nyomatékot.21

Magam is utaltam Scaliger poétikájának hasonló tartalmú helyére, ahol a szerző az eseményeket egyszerűen megverselő fűzfapoétával a múzsák kegyeltjét állítja szembe, aki sajátos művészi eszközeivel, „költői leleményeivel” képes a dolgok mélyebb lényegét megragadó, igazi poézist létrehozni.22 Bizonyára nem véletlen, hogy Károlyival, a tanárral szemben a költő Gyöngyösi István fogalmazza meg teoretikusan is: a verselés szabályait gépiesen alkalmazó, pusztán a hasznosságra törekvő versfaragóval szemben ő az olvasók tetszésére pályázva követi a poézist is. E felfogás határozott, magyar nyelvű megfogalmazására Károlyi Péter munkájának megjelenéséhez képest bő egy és negyedszázadot várni kellett.

A hazai kiadású grammatikai-poétikai irodalmat és európai mintáit áttekintve a legfontosabb jellemzőket az alábbiakban foglalhatjuk össze.

A nyugat-európai görög stúdiumokból közvetett magyar vonatkozása miatt kiemelendő Manuel Chrysoloras tevékenysége. A Konstantinápolyból Itáliába érkezett mester grammatikája erősen befolyásolta a későbbi tankönyveket. Guarino Veronese is Chrysolorastól tanult görögül, amint azt Janus Pannonius a Guarino-panegyricusban kétszer is megemlíti.

Véletlenszerűen fennmaradt és elérhető adatok tanúsítják különféle nyugat-európai görög nyelvkönyvek itthoni használatát. A hazai kiadású görög nyelvű munkákat illetően arra is tekintettel kell lennünk, hogy az iskolai szükségletek kielégítése, valamint Johann Honter és Valentin Wagner humanista érdeklődése mellett fontos szerepet játszott Brassó földrajzi helyzete: könnyebben kapcsolatba kerülhettek a Török Birodalom egyes területeivel, így ezen az úton is hozzájuthattak a felhasznált forrásokhoz.

A latin nyelvtanok között megtalálhatjuk a korszak legfontosabb szerzőinek munkáit. Leonhard Culmann a reformáció korának egyik legnépszerűbb grammatikusa. Tankönyveinek kiadásai, átdolgozásai, fordításai évszázadokon keresztül megőrizték nevét, nemcsak Európában, hanem Amerikában is. Ehhez képest a magyar szakirodalomból nem sokat lehet megtudni róla; munkásságnak ismertetésével ezt a hiányosságot igyekeztem pótolni. Legnépszerűbb nyelvtankönyve, a Methodus Donati újabb és újabb hazai kiadásaiban egyre szaporodtak magyar kiegészítések. Ezek vizsgálata megszívlelendő kritikatörténeti tanulságokhoz vezet.

Melanchthon latin grammatikájának hazai kiadásaiban az idegen mintákból átvett német kiegészítések mellett szórványosan magyar értelmezések is megjelennek.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel Molnár Gergely Linacre-kiadása. A szakirodalom szerint a kolozsvári edíció forrása az angol humanista eredetileg angolul írt elemi latin nyelvtanának, a Rudimenta Grammaticesnek (1523) Buchanan által készített latin fordítása. Linacre munkásságának áttekintésével azonban bizonyossá válik, hogy a kolozsvári kiadvány alapja Linacre-nak a De emendata structura Latini sermonis (1524) című munkája. Molnár Gergely redakciójának közvetlen mintája a boroszlói Johann Sager kivonata, amit Molnár alkotó módon dogozott át. A források tisztázása mellett kritikatörténeti szempontból különösen jelentős, hogy a kolozsvári kiadás alapja a filozofikus vagy spekulatív grammatika első és egyik legnagyobb hatású 16. századi kézikönyve. Így a korban megjelent, hazai szerkesztésű leíró nyelvtanokkal összehasonlítva nem túlzás azt állítani, hogy a munka korszakváltás grammatikai irodalmunkban.

Johann Honter munkásságának legkevésbé vizsgált területe szorosan kapcsolódik a korszak irodalmi gondolkodásának megismeréséhez. Latin nyelvtankönyvében világosan kirajzolódnak a grammatika és a poétika átfedései, megjelennek a prozódiai, verstani, sőt műfajelméleti ismeretek. Kiemelendő, hogy a versformákkal kapcsolatban nem elméleti kézikönyvekre, hanem egy primér alkotóra, Horatiusra hivatkozik. A tudomány mai állása szerint Honter latin grammatikája a magyar művelődéstörténetben elsőként rendszerezte a poétikai tudnivalókat, 21 lap terjedelemben.

Károlyi Péter poétikaként elhíresült prozódiai kézikönyve már önálló kiadványként hagyta el a kolozsvári nyomdát, nem egy latin grammatika részeként. Antik mintái közül kimutatható Diomedes meghatározó hatása. A forrásként említett 16. századi szerzők közül Gualtherus és Micyllus nézeteinek különbségét összevetve Károlyi megoldásaival kirajzolódik állásfoglalása a „hagyomány és lelemény” korabeli vitájában. A költészet lényegét illető megállapításokat Károlyi mintáihoz képest lényegesen leegyszerűsíti, feltehetően az egyszerű tanulhatóságot szem előtt tartva. Árnyaltabb tartalommal majd csak Gyöngyösi Istvánnál jelennek meg a hasonló gondolatok.

1	Károlyi 1567.
2	Bán 1971, 9–13. Részletesebben: Bán 1970.
3	A poétikai tanulmányok szükségességéről szólva: „Viderunt hoc multi praestantes viri, ideoque de Poëtica conscriptos libellos discentibus relinquerunt, Horatius, Hieronymus Vidas, Iulius Scaliger, Micyllus, & plurimi alii, quorum omnium studium laude dignissimum est. Ex horum illustrium virorum, ac praesertim Gualtheri libris, iuventutis causa superioribus mensibus vulgaria quaedam praecepta bono studio conscripsi, & meis auditoribus proposui, ut hac quoque in parte pro mea tenuitate studia eorum iuvarem.” Károlyi 1567, A3v–A4r.
4	Bán 1970, 563.
5	Uo., 565.
6	Jürgen 1989.
7	Micyllus 1539, 5r–7v.
8	„Atque hoc diverso quodam modo fecimus, atqui vulgo solent. Nam ut caeteri a syllabarum praeceptis ac traditione plerunque incipiunt, posteriore autem loco ad metrorum species et compositionem descendunt, ita nos contra, priore quidem operis instituti parte ea quae ad versuum cuiuscunque generis naturam et constitutionem pertinent, prosequenda, syllabarum autem quantitates, et earum regulas in posteriorem partem differendas censuimus.” Uo., 1v.
9	„Solent fere, qui de ratione Carminum hactenus scripserunt, ab ipsis incipere Syllabis, quod et nobis non absurdum esse visum est. Quamvis non ignorem primum quasi locum in hac arte discenda legitimam iustamque Lectionem et Enuntiationem Carminis obtinere, quae et Pedum cognitio iure praeponenda esse videatur: videre tamen non possum, quo nam modo puer et pedes intelligere et Carmen legere possit, qui Syllabarum quantitatem ignoret. Ne igitur haec res primum tyronem impediat, primo statim libro de Syllabarum omnium natura quam brevissime disseremus. Secundo Carminum rationem una cum ipsorum origine, Virtutibus et Vitiis, quantum instituta brevitas admittit, persequemur.” Gualtherus 1561, 6v.
10	Bán 1970, 563–564.
11	Bán 1971, 11–12.
12	Gualtherus 1561, 52r.
13	Károlyi 1567, D4r–D4v.
14	Bán 1971, 11–12.
15	„Sicut igitur in reliquis disciplinarum generibus, ita in hoc quoque studio tria ego necessaria esse constituo, Naturam, artem & exercitium. […] Nam ut non satis est agrum esse suapte natura foecundum, nisi semen quoque idoneum & agricolae solertia ac peritia accedat, ita naturae promptitudinem sine arte & exercitio mancam esse oportet.” Károlyi 1567, A2v–A3r.
16	Például a repetitio szemléltetésére: „Frigus et humor agunt, ut vexent corpora morbi Ut nata intereant, frigus et humor agunt.” (Invehitur in Lunam, quod interlunio matrem amiserit). Károlyi 1567, F6v.
17	Uo., G2v–G3r.
18	Például: „Authoris liber hic indicat optimam Ad fontes celebres Pieridum viam Musarum sapiens quos Latium tenet, Illustrat patriam, et his generi suo Cedit maxima laus, gloria nominis Semper clara manet, nec moritur decus.” Iohannes Bonifacius Debrecinus, Uo., H6v–I1r.
19	„Sicut apes vario distendunt nectare cellas, Sic Petrus cunctis utile legit opus. Quae longis alii tradunt ambagibus, ipse Carolus hic facili tramite cuncta docet.” Iohannes Themesvari, Uo., I4r.
20	Gyöngyösi 1693/1999, 199–200.
21	Jankoiics 1998, 200–201.
22	Bartók I. 2007, 251–253.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero