Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között


3.5. „Atyám tyúkja”: az anyanyelvű olvasás és írás néhány kritikatörténeti vonatkozása a 16. században

A magyarországi irodalmi gondolkodás történetének sarkalatos kérdése az anyanyelv használata a magyar írás és olvasás megtanulásától az – „irodalmi nyelvnek” is nevezett – igényes kifejezésformák kialakításáig, ezért a grammatikai irodalom tárgyalása során nem hagyhatjuk figyelmen kívül az erre vonatkozó adatokat. A vizsgált korszakban az európai tendenciákkal párhuzamosan nálunk is felerősödik a népnyelvek felértékelésének sokat emlegetett folyamata. A latin elsajátítását célzó grammatikai kézikönyvek magyar kiegészítései, a glosszák, szójegyzékek és szótártöredékek mellett számos egyéb forrás kapcsolódik a témához. Mind az elméleti megjegyzések, mind a különféle kézikönyvek mutatják, hogyan kerültek egyre inkább előtérbe a nyelvművelő törekvések. Ezek célja, hogy az anyanyelvű írásbeliségben is megvalósítsák a latin tartalmi és stiláris gazdagságát.
Magyarországon az olvasás és az írás tanítása egyidős a kereszténységgel. A 11. század elején nyíltak meg az első kolostori, székesegyházi és plébániai iskolák. Az olvasás elsajátításának célja az volt, hogy a kisdiákok meg tudjanak birkózni a latin szövegekkel. Az olvasással párhuzamosan tanulták meg a latin szavakat és az elemi latin nyelvtan, „a Donatus” szabályait. Európa-szerte, így nálunk is, a 14–15. században kezdték el a népnyelvű szövegek olvasását. A 15–16. század fordulóján Magyarországon az egyházi székhelyeken városi-káptalani, a királyi városokban városi-plébániai iskolák működtek. Az alsó tagozatokon a hagyományos latin olvasástanítási eljárást, az úgynevezett silabizáló módszert alkalmazták a magyar nyelvű szövegekre is, kiegészítve a magyar betűkkel. A gyerekek latin–magyar szópárokat, latin szentenciákat tanultak, az utóbbiakat magyarul is le kellett írni. Magasabb szinten „phrasisokat” – azaz klasszikus szövegekből vett szókapcsolatokat, sajátos kifejezéseket tartalmazó mondatokat – fordítottak magyarra, ugyancsak írásban is.1
A nemzeti nyelvű olvasástanítás szélesebb körű elterjesztése a 16. század első évtizedeiben a reformáció térhódításával függ össze. Ez lehetett az eszköze a jól ismert cél elérésének, azaz, hogy minél többen olvashassák anyanyelvükön a Szentírást. A reformátorok
 
erőteljesen szorgalmazták az anyanyelvi olvasás megtanítását, egyik újabb hullámát indítva el a – főként a városi és a mezővárosi lakosok között eredményes – betűtanulásnak. A városi iskolák legkisebb tanulóinak oktatójára hárult az a feladat, hogy a katekizmussal együtt az anyanyelvi szövegek olvasását is tanítsa nekik. Bár az anyanyelvi olvasást már a 14–15. században is oktatták városaink iskoláiban, de ez alapjában véve még nem volt „funkcionális” olvasástanítás. Akkor még csak kevesen jutottak felnőttkorukban anyanyelvű könyvhöz, ennek tömeges előállítási feltételeit csak a nyomdászat területi szétterülése teremtette meg. Ugyanakkor az olvasás benső igényét, egyéni meggyőződésből fakadó motivációját a reformáció alaptanítása hatásosan inspirálta. Mindezzel párhuzamosan a reformátorok buzgólkodásának következtében jelentősen gyarapodott a magyar nyelvű nyomtatott könyvek száma, vallásos és világi témájú olvasnivalót egyaránt adva az olvasni tudóknak, elsősorban a városokban és a mezővárosokban.2
 
A reformáció szerepét az anyanyelvű írás-olvasás elterjesztésében és a nyelvi normarendszer kialakításában Szathmári István így foglalja össze:
 
Hathatós eszközként élt az iskolázás lehetőségeivel. A prédikátorok és az egyház kezdeményezésére számos új iskola nyílt, elsősorban az írás-olvasás és az elemi ismeretek anyanyelven való elsajátíttatására. A 16. században számontartott szinte másfélszáz iskola négyötöde a reformáció valamelyik irányzatának köszönhette létrejöttét. A protestánsok gazdag patrónusaik segítségével – mint például a Perényiek, a Nádasdiak, az Enyingi Török család (a 16. században a megszűnt királyi udvar művelődésirányító szerepét több tekintetben a főúri udvarok veszik át) […] magasabb fokú iskolákat, kollégiumokat is alapítottak, amelyeknek különösen nagy szerep jutott a nyelvi kiegyenlítődés és normalizálódás intenzív megindításában is. Ekkor váltak híres iskolavárosokká és valóságos kulturális központokká: Sárospatak, Debrecen, Pápa, Erdélyben Gyulafehérvár, Nagyenyed, Kolozsvár és így tovább. A protestáns diákok közül sokan folytatták tanulmányaikat külföldi egyetemeken (peregrináció). Az országos hírű kollégiumok mellett jelentős számú iskolájuk volt a protestánsoknak a városokban, a mezővárosokban is. A kollégiumok mint anyaiskolák sok kisebb úgynevezett partikulát létesítettek, amelyek aztán az ő irányításukkal, támogatásukkal működtek, és újabb melegágyai lettek a műveltség, benne a már kialakuló nyelvi normarendszer terjesztésének is.3
 
A század közepén katolikus részről is fontos lépéseket tettek az anyanyelvű olvasás és írás ügyében. Megszületett az első hivatalos hazai határozat a nemzeti nyelvű olvasástanításról: 1560-ban a nagyszombati zsinat elrendelte az anyanyelvű iskolák (schola vernacula) létrehozását.
Azokban az időkben, amikor a „tévelygések” ellenében volt szükség az egyedül igaznak tartott tanok terjesztésére és elmélyítésére, a felekezeti viták mellett az egész kereszténységet fenyegető „pogány törökkel” is számolni kellett, ezért is vált nélkülözhetetlenné a megfelelő szellemi, lelki táplálék. Meggyőző példa erre Batizi András katekizmusának bevezetője:
 
Szükség peniglen efféle könyvecskéknek lenni, jelessen ez mostani Időkben. Előszer, mert igen jól láttyuk, hogy az pogány törökök naponta rajtunk vadnak, országunkat dulyák, rabollyák, és azt sem tudgyuk, mely horában el kell futnunk, az futásban, ha predikációt nem halhatunk, avagy csak efféle könyveknek olvasássából magunkat vigasztallyuk, hogy az szent egyháztul és az Istentől el ne szakadgyunk, de az igaz hitben mind végig meg maradgyunk.4
 
Az anyanyelvű műveltség elterjesztését célozták a népnyelvek elsajátítását és helyes használatát elősegítő kézikönyvek és a kapcsolódó megjegyzések. A források bőséges anyagot szolgáltatnak a nyelvtudomány-, az oktatás- és neveléstörténeti, pedagógiai-módszertani kutatásokhoz, de az olvasás és az írás történetét tanulmányozva eljuthatnánk szociológiai megfontolásokhoz is. A korszak kulturális kontextusában vizsgálva az anyanyelvűség súlyát kirajzolódhatnak annak antropológiai tartalmai, beszédművészeti konzekvenciái és hermeneutikai jelentősége.
A továbbiakban azonban a tágabb összefüggésektől eltekintek, ehelyett az európai és magyar anyagból a szorosabb értelemben vett kritikatörténeti szempontból figyelemreméltó vonásokat emelem ki. Ebben a fejezetben az anyanyelvű írás és olvasás megtanulására, ezzel szoros összefüggésben a helyes és igényes nyelvhasználatra vonatkozó elméleti megállapításokat és a feltett cél elérését elősegítő szakmunkákat tekintem át. Ez a vizsgált korszakban azért is időszerű, mert a vonatkozó felvetések a 17. századtól válnak egyre gyakoribbá, ezért a kutatásban is több figyelmet kaptak, nem is beszélve a témakör legismertebb példáiról, a 18. század nyelvművelő törekvéseiről. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a korábbi, kevéssé ismert és szétszórt adatokról sem, amelyek legalábbis előzményeknek tekinthetők. Összegyűjtésük hozzájárulhat ahhoz, hogy folyamatában láthassuk a kapcsolódó megnyilvánulásokat.
 
1 A régiség hazai iskola- és oktatástörténetének kimerítő feldolgozásai: Mészáros 1981a; Mészáros 1981b; Mészáros 2001c.
2 Mészáros 1981b, 213.
3 Szathmári 2017, 209. A kérdéskör további összefoglalásai: Kiss J. 2017; Molnár, A. 2017a.
4 Batizi 1555, A4 r–v.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave