Kifejezetten az élő nyelvek használatáról is van szó abban a könyvecskében, amelyet először a vizsgált időszak legelején, Bázelben adtak ki a tanulás módszeréről, a korszak leghíresebb szerzőinek írásaiból. Az akkor kortárs Erasmus és Melanchthon szövegeit az előző század második felének meghatározó személyisége, Rudolphus Agricola fejtegetései vezetik be. Ezek különösen figyelemreméltóak a nemzeti nyelveket illetően. Agricola leszögezi: a klasszikus stúdiumokhoz is nélkülözhetetlen az anyanyelv alapos ismerete és alkalmazása. Az a leghasznosabb, ha az ókori szerzők tanulmányozásakor a magunk közönséges nyelvére (vernaculo sermone) fordítjuk le az olvasottakat, mégpedig a tartalomnak leginkább megfelelő szavakkal. Ezzel a módszerrel érhetjük el, hogy ha majd latinul kell valamit szóban vagy írásban megfogalmazni, hasznát vesszük az élő nyelvben való jártasságunknak. Hiszen a természetből adódóan a fejünkben először anyanyelvünkön áll össze mindaz, amit aztán latinul öntünk szavakba. Ha valamit írásban kell rögzítenünk, az a legjobb, ha azt először gondolatban anyanyelven (patrio sermone) fogalmazzuk meg, amilyen helyesen és pontosan csak lehetséges. Ezután tudjuk ugyanazt latinul világosan, a tartalmának megfelelően szavakba foglalni. Így érhetjük el, hogy mindent egyértelműen és tökéletesen fejezzünk ki. Ugyanis minden hibát, ami megnyilvánulásainkban előfordulhat, legkönnyebben született nyelvünkön (in eo sermone, ad quem sumus nati) veszünk észre. Mert ha valamit úgy adnak elő, hogy vagy nem eléggé érhető, vagy a kelleténél szűkszavúbb, vagy túlságosan nyakatekert és nem felel meg a tárgyalt dolognak, bárkinek azon a nyelven fog a legkönnyebben feltűnni, amelyet a legjobban ismer.2

Már a 16. században láttak napvilágot Erasmus sokszor idézett elmélkedései görög–latin Újszövetség-kiadásának a kegyes olvasóhoz szóló előszavából, mely szerint a Szentírást a legszélesebb körben kellene olvasni, minden rendű és rangú embernek – még a nőknek is! –, kinek-kinek saját anyanyelvén.3

Akár szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy ugyancsak a vizsgált korszak legelején jelent meg Beatus Rhenanusnak az a munkája, amelyikben a nemzeti nyelvű írásbeliségről is szól, és ezzel kapcsolatban a magyar helyzetre is utal. Az elzászi humanista történeti művében (Rerum Germanicarum libri tres, 1531) a német írásos kultúra másfél évszázados múltjáról ír. Hasonló jelenségre hivatkozva saját korából hoz példát: ebben az összefüggésben említi, hogy ekkortájt „a magyar nyelvet írni kezdik”. Elhíresült kijelentésének szövegkörnyezetéről és különböző értelmezéseiről a későbbiekben részletesebben szólok.