Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között


3.5.1.2. Az anyanyelv használatának gyakorlati példái: a latin mellett a német

A humanizmus nyelvszemlélete az iskolai képzést is meghatározta. Az antikvitás tisztelete, az ókori példák és a klasszikus minták – a latin kultusza mellett – a népnyelvek felértékelésében is döntő szerepet játszottak, összefonódva az erősödő nemzeti öntudattal. A humanista iskolai képzés elsődleges célja a latin nyelv és stílus tökéletes elsajátítása volt, mivel azt nem lehetett nélkülözni az egyházi, a tudományos, a jogi szakterületen és a nemzetközi érintkezések során. A szabályzatok mindenütt előírták, hogy az iskolában latinul kell beszélni („Sermo ubique latinus esto.”). A nemzeti nyelvek bevonása az oktatásba kezdetben a latin jobb megértését szolgálta, később azonban felismerték saját törvényszerűségeit és sajátosságaiból következő lehetőségeit. Egyre nagyobb gondot fordítottak a népnyelv szabályainak egyidejű megtanulására. A párhuzamos stúdiumok lehetővé tették, hogy akik az iskolát elhagyják, a latin kifogástalan használata mellett anyanyelvükön is szabályosan és szép stílusban tudjanak beszélni és írni.
Az 1500-as évek első évtizedeiből fennmaradt egy irat, amelyik Nürnbergben az alsóbb fokú latin iskolákban szabályozta az oktatás rendjét (Schulordnung). A gyerekeket életkoruk alapján három csoportra osztották: a legfiatalabbakra, a köztesekre és az idősebbekre (die jungsten, mitteln und eltsten).
A legkisebbek megtanultak latinul imádkozni, valamint olvasni és írni, hogy hozzászokjanak a latin beszédhez és íráshoz. Ennek során a legfontosabb volt az ortográfiai alapismeretek elsajátítása. Ezen felül minden nap megtanultak két latin mondást, mégpedig a német megfelelőjükkel együtt.
A középső csoport tagjai már az alaktani ismeretekre összpontosítottak. Minden napra megvolt a megfelelő anyagrész, a hozzá tartozó példákkal. Ezt addig ismételgették, amíg meg nem jegyezték. Folytatták a közmondások tanulását is. Ezeket az órán leírták a füzetükbe, otthon megtanulták, és másnap az iskolában felmondták a leckét.
Jóllehet a szabályzat előírta, hogy a középső szinten már csak latinul lehet beszélni, a német fordítás mégis meghatározó szerepet játszott az ismeretek elmélyítésében. A névszó- és az igeragozást a két nyelven párhuzamosan tanulták: követelmény volt, hogy a minden egyes latin formának tudják a német megfelelőjét is. A tanító a latin közmondások német fordítását nemcsak elmondta, hanem a tanulók azt is leírták, éppen azért, hogy az anyanyelvükön is megtanuljanak írni.
A legidősebbeknek már saját szavaikkal kellett kommentárokat fűzni a megtanult anyaghoz. Minden napra fel volt adva egy szövegrész, amit lefordítottak németre, latinul értelmezték, és bemutatták, hogyan érvényesülnek benne a nyelvtani szabályok. A szabályzat azt is rögzíti: olyan szövegeket olvastak, amelyek nemcsak szükségesek és hasznosak, hanem mulatságosak és szórakoztatóak is voltak: „nicht allain nutzlich sunder auch lustig unnd lieplich”. A korabeli adatok szerint Horatius és Persius szatírái, Erasmus és Morus Tamás művei alapján tanultak és mulattak a gyerekek a nürnbergi latin iskolákban.1
A vizsgált korszak elején Európa nyugati részében számos olyan munka jelent meg, amelyek mintául szolgálhattak a hasonló cseh, lengyel és magyar kiadványoknak. A helyesírási kézikönyveknek két típusa különböztethető meg. Az egyik alcsoport igen szoros szálakkal fűződik ahhoz a törekvéshez, hogy minél többen megtanuljanak anyanyelvükön olvasni, nemcsak a kisiskolások, hanem az írástudatlan felnőttek is. Ennek legfőbb célja – mind Erasmus, mind a reformáció szellemében –, hogy a hívek közvetlenül hozzáférhessenek a népnyelvekre lefordított Szentírás tartalmához. Német nyelvterületen ennek az alcsoportnak legjellemzőbb példái Valentin Ickelsamer kézikönyvei. Az első a betűvetés alapismeretei mellett helyesírási szabályokat is tartalmaz (Die rechte weis aufs kürtzist lesen zu lernen, 1527). A szerző következő munkája az első német nyelvű mű, amelyik grammatikának nevezi magát (Ain Teütsche Grammatica, darauss einer von in selbst mag lesen lernen, 1534 k.). Nagyobb része ugyancsak olvasni tanít (Leselehre). Részletesen tárgyalja a helyesírást és a hangtant. Olvasható néhány rövid megjegyzés a participiumról és a szintaxisról, végül az etimológiáról. Egy etimológiai kérdésfeltevés során röviden érinti a szóképzést is.2
Ekkortájt német földön több hasonló kézikönyv látott napvilágot. Johann Kolross a központozás szabályait is tárgyalja (Enchiridion, das ist Handbüchlin tütscher Orthographi, 1530). Említhetők még Fabian Frangk (Orthographia Deutsch, lernt recht buchstäbig Deutsch schreiben, 1531), Peter Jordan (Leyenschul, wie man künstlich und behend schreyben unnd lesen soll lernen, 1533) és Ortolph Fuchsperger (Leesskonst, 1542) összefoglalói.3
Az írni-olvasni tanító munkák mellett a másik alcsoportba sorolhatók azok a kézikönyvek, amelyek nem az írástudatlanok, hanem a kancelláriai tisztviselők számára készültek. Ezek is tartalmaznak hangjelölési, helyesírási tudnivalókat, de fontosabbak a stiláris követelmények, az egységes hivatali nyelvhasználat kialakítása. A nyelvi formulák rendszerét, a kancelláriai munka során használt műfajok szerkezetét retorikai szabályok rögzítik. A német példákat a szakirodalom formuláriumokként tartja számon.
Az idetartozó leggyakrabban hivatkozott kézikönyvek közül a Schryfftspiegel (1527) szerzőjét nem ismerjük. Fabian Frangk korábban említett alapfokú olvasókönyvénél magasabb szintű munkájában kitér a nyelvi norma kérdésére (Ein Cantzley und Titelbüchlin, darinnen gelernt wird, wie man Sendebriefe foermlich schreiben sol, 1531). Hasonló kézikönyv kapcsolódik Johann Meichssner nevéhez (Handbüchlin gruntlichs berichts, recht und wolschrybens, der Orthographie und Gramatic, sampt kurtzer erzelung irer anhangenden kräfften der Wörter, ouch etlichen compositits, 1538).4
Irodalmi, stiláris szempontból különösen fontosak Frangknak a nyelvi eszményre vonatkozó megjegyzései. Leszögezi, hogy csakis a grammatikailag korrekt szöveg lehet elfogadható. Andreas Gardt idéz egy fontos részletet:
 
Was recht Deutsch schreiben sey. Rechts deutsch schreiben aber wirdt hie nicht genohmen odder verstannden als Rein höflich deutsch mit geschmückten verblümten worten ordentlich vnnd artigk nach dem synn odder meinung eins jdlichen dings von sich schreiben.
 
A „rein, höflich, ordentlich, artig” jellemző kifejezései a kora újkor nyelvművelő törekvéseinek. A „rein, Reinheit” kulcsjelentőségű a protestantizmus nyelvfilozófiai rendszerében, párhuzamosan a puritas sermonis ciceroniánus alapelvével, de lényeges jelentésbővülés és módosulás is következik be. A „Reinheit der Sprache” számos 16. századi kortárs sokszor hangoztatott szempontja. Antropológiai tartalma és hermeneutikai jelentősége is van az anyanyelvűség programjának kidolgozásánál, szoros összefüggésben a grammatika-dialektika-retorika koherens rendszerével és a bibliai hermeneutikával. Luther a német Cicero, de a Szentírás-fordítás által a német nyelv „megszentelődik”, értékei, képességei megsokszorozódnak, sok tekintetben felül is múlja a latin szépségét, gazdagságát, az üdvérték igazán csak anyanyelven férhető hozzá.5
Az „artig” szó szerint azt jelenti, hogy ’az ars szabályainak megfelelően’. A német terminusok a latin retorikai kategóriák megfelelői: a „puritas” és az „elegantia” mellett nem nehéz felismerni a „latinitas”, azaz a grammatikai szabályoknak való megfelelőség követelményét, értelemszerűen a német szövegekre alkalmazva. Egy évszázaddal később Christian Gueintz pontosan ebben az értelemben használja németül a „Deutschheit” kifejezést.6
A népnyelvek felértékeléséről a 16. század második felében már nemcsak az oktatási gyakorlatból és a használt kézikönyvekből lehet képet alkotni, hanem a kapcsolódó elméleti szakmunkákból is. Német vonatkozásában különösen jelentős a németalföldi származású Henricus Schorus (Hendrik van Schor) két teoretikus műve, amelyekben a latin és az anyanyelv összefüggéseit tárgyalja. Kritikatörténeti szempontból igen figyelemreméltó a népnyelv előtérbe kerülése, helyes használatának hangsúlyozása. A Specimen et forma legitime tradendi sermonis et rationis disciplinas (1572) a zaberni iskola számára készített tervezet. A De analysi et genesi grammatica (1574) párbeszédes formában adja elő a szerzőnek a nyelvi oktatásra vonatkozó elképzeléseit. E fejtegetések jellemző példái a késő humanizmus nyelvművelő törekvéseinek.7
A Specimen ajánlása Johann Sturmnak szól. A szerző határozottan leszögezi: az oktatás célja, hogy a tanulók mind a latin, mind a német nyelv tökéletes használatát elsajátítsák, szóban és írásban egyaránt. A latintanítás keretei között a német nyelvtant többek között azért is tárgyalni kell, mert csak mindkét nyelv mélyreható ismeretében lehet elkerülni a germanizmusokat a latinban és a latinizmusokat a németben. Mindkét nyelvnek megvannak ugyanis a maga sajátosságai, amelyekkel tisztában kell lenni, és ennek megtanítása az iskola feladata.
A nemzeti öntudat nyilvánul meg annak hangoztatásában, hogy a vulgáris nyelv is bővelkedik a változatos kifejezőeszközökben. Ezek ismeretében a latin mellett az anyanyelvet is lehet nemcsak szakszerűen, szabályosan (studiose), hanem szépen, választékosan (artificiose) is használni.8
A De analysi dialógusaiban több konkrét példa előkerül annak igazolására, hogy a német sok tekintetben felül is múlja a latin szépségét. Ezeket olvasva lehetetlen nem gondolni Sylvester János évtizedekkel korábban megfogalmazott hasonló észrevételeire a magyar nyelvvel kapcsolatban.
A népnyelvek felértékelését a korban antik párhuzamokkal is alátámasztották. A legfőbb példa Cicero volt, aki a tudomány nyelve, a görög (sermo doctus) mintájára igyekezett kiművelni anyanyelvét (sermo popularis). A humanisták a görög–latin összefüggéshez hasonlóan képzelték el a latin és a vulgáris nyelvek viszonyát és ebből következő feladataikat. Schorus világosan kimondja: a népnyelvet Ciceróhoz hasonlóan kell gazdagítani és művelni.9
Schorus munkásságában Helmut Puff Ramus hatását is felismeri. Meglátása szerint a nyelvi univerzalizmus is alátámasztja a népnyelvek művelésének szükségszerűségét. Ramus latin és francia grammatikája ugyanis éppen a nyelvek közös vonásait hangsúlyozza. A De analysiben is megjelenik az a gondolat, hogy a közös alap nem a grammatika, hanem a logika. Ugyanakkor minden nyelvnek, így a népnyelvnek is megvan a maga sajátos struktúrája, amit le kell írni.
Ahogy a latin filológia mellett egyre inkább előtérbe került a népnyelv vizsgálata, a nyelvi szabályok rögzítésénél a „legkiválóbb szerzők” mértékadó szerepe a gyakorlat mellett a második helyre szorult. Míg ugyanis a holt latin esetében a klasszikus auktorok, az antik és késő antik grammatikusok megbízható zsinórmértékül szolgáltak, az élő nyelveknél a mindennapi nyelvhasználat, az „usus” alapján lehet meghatározni a nyelvi normát. Erre utaló megjegyzések egyes jelenségekkel kapcsolatban korábban is felbukkantak (ismét említhetjük Sylvester Jánost is!), de Schorus ugyanezt általánosító igénnyel is megfogalmazta.10
 
1 Senger 1982, 28.
2 Kraus 2014.
3 Habermann 2013.
4 Götz 1992.
5 Részletesen kifejtve, számos példával: Imre 2009, 60–66.
6 Gardt 1999, 52–62.
7 Puff 1995, 304–317.
8 „[…] ut discipuli ratione mentis cogitans latine non minus quam vernacule, tum proloqui quam conscribere sciant. […] ut cognita differentia prudenter caveremus, ne latinam germanismis, germanicam latinismis contaminemus. […] ego vernaculae linguae usum is Scholis una cum latino sermone diligentissime tradendum puto. […] Habet enim et sermo vulgaris suas varietates, et partium disjunctiones, quemadmodum latinus: adeo ut nihil pene sit elegantiarum, nihil figurarum in lingua latina, etiam ad graecorum imitationem effictarum, quod non magna ex parte in sermone nostro deprehendatur. […] tam vernaculae quam doctae linguae non modum studiose, sed etiam artificiose tractarentur.” Idézi Puff 1995, 310.
9 „Tantisque disciplinarum monumentis illustrarunt Plato, Aristoteles, Caesar, Cicero, Quintilianus, aliique innumerabiles tum Graeci tum Romani, nonne suam popularem et vernaculam? Nonne et nos similiter facere poterimus? […] Vernaculam sermonem (ut Cicero facere solebat) augebimus atque excolemus.” Idézi Puff 1995, 312.
10 „Neque illam [Grammaticam] ex alicujus opinione transferre: sed ad eundem usum inductione exemplorum, et praesentibus auctoribus observatorum, veluti novam tradere. […] Accentium autem, ut totam pronuntiationem, et viva bene loquentium, vice multo melius quam praeceptis ullis addisci, donec melius quid observetur.” Idézi Puff 1995, 312.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave