Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

3.5.2.1. Grammatika és helyesírási kézikönyvek: Dévai Bíró Mátyás, Sylvester János

A vizsgált korszak elejéről két olyan magyar szerkesztésű munkát ismerünk, amelyek az anyanyelv helyes használatát segítették elő. Sylvester János Grammatica Hungarolatinája (Sárvár-Újsziget, 1539)1 párhuzamos latin–magyar nyelvtan, Dévai Bíró Mátyás Orthographia Ungaricája helyesírási kézikönyvnek tekinthető. Az utóbbi egyetlen ismert kiadását (Krakkó, 1549)2 az irodalomtörténeti közmegegyezés szerint legalább egy korábbinak kellett megelőznie, ami a legnagyobb valószínűséggel ugyancsak Krakkóban, 1538-ban jelenhetett meg.3

A vékonyka könyvecskében mindössze 9 lap tárgyalja a betűket és a kapcsolódó tudnivalókat, a következő 15 lapját „írás- és olvasáspróbák” teszik ki. Ezek vallásos szövegek: a Tíz parancsolat, a hitágazatok, imádságok, szentírási helyek. Az utolsó két és fél lap táblázatai az arab és a római számokat foglalják össze.

A kutatás rámutatott arra, hogy szembetűnő a hasonlóság a század első évtizedeinek német és lengyel helyesírási kézikönyveivel, mind célkitűzésük, mind szerkezetük és tartalmuk tekintetében. Többen ismertették a korábbi előzményeket és a feltételezhető közvetlen mintákat, cseh, lengyel és német munkákat. Részletesen bemutatták az Orthographia Ungarica hangjelölési, helyesírási elveit, hangtani, alaktani és nyelvjárási sajátosságait.4

Az Orthographia Ungarica a helyesírási kézikönyvek első alcsoportjának, az olvasni tanító munkáknak a hatását tükrözi, de az sem vitatható, hogy az egységes helyesírási rendszer a nyelvi norma kialakítása felé mutat, még ha ennek elméleti kifejtésére ebben az időben még nem is kerül sor.

Az ismert, 1549. évi, „megigazított” kiadás sajtó alá rendezőjének Révész Imre nyomán sokáig Abádi Benedeket tartották. Ivány Zoltán azonban ezt „kétkedéssel fogadja”. Visszatér a már Kazinczy Ferenc által is képviselt állásponthoz, mely szerint a kiadó B. A. monogramja Batizi Andrást fedi. Érveit legfőképpen Dévai, Abádi és Batizi helyesírásának összevetésére alapozza.5

Akárki is rendezte sajtó alá a kiadást, az olvasónak szóló ajánlásban kritikatörténeti érdekű megállapításokkal vezeti be a munkát. Utal a magyar bibliafordítások hasznára: „hog’ ac kesseghes oluashassa az szent irást, nag’ segétséget tésznec am mi n’eluöncre forditott kön’uec.” Ehhez viszont szükség van „ab betücnec esmeretére” és „az oluasasnac tudására”. „Meg kell azért azt nekönc tanulnonc, hogy oluashasuc minn’áian az szent írást, tudakozhassonc az Isten acaratt’aiarul”. Akárcsak a német szerzőknél, itt is ez az olvasni tudás elsődleges célja.

A reformáció eszméinek terjesztésével függ össze a hitbéli bizonytalanságok eloszlatása, amire a Szentírás a legalkalmasabb: „hog’ enn’i soc téuel’gésbe lég’en mihez támaszcodnonc”.

Mindazonáltal nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a lelki épülés elsősége mellett megfogalmazódik a nyelvművelés gyakorlati célja is:

[…] hasznos, hog’ eg’másnac mindenikönc irhasson, ne kell’en minden ketsin dologért más ember utánn látni. Az tanulása kedig ighen keues muncáual lészen, mi[uel] nem nag’ dologgal esmerhetni meg eg’nehán betüt. Embernec keues muncat felkell uenni nag’ haszonért, kiuel mind testében lelkében élhet.6

Az olvasni tanulás mellett szóló azon érvnek, mely szerint „kevés munkával” meg lehet ismerni „egynéhány betűt”, ugyancsak találhatók német párhuzamai. Jacob Grüssbeutel például azzal biztatja képes ábécéskönyvének használóit, hogy segítségével 24 óra alatt megtanulhatnak olvasni (Ein besonder fast nützlich Stymmen Büchlein mit Figuren, 1531).7

A szükséges ismeretek elsajátítására fordítandó időt gyakran feltüntetik a kapcsolódó kézikönyvekben. Magyar példát a 17. század végéről lehet hozni: Szőnyi Nagy István tapasztalatai szerint ábécéskönyvéből „az okos és serény Tanító, kiváltképen az idősbeket, írás olvasásra XII orák alatt meg-taníthattya”. Elégedetten állapította meg, hogy

a kolozsvári Reformata Ekklésiában sokan vannak, nemcsak az ifjúság, hanem még az idősök közül is, kik nagy kívánsággal és örömmel tanulták az olvasást, sőt némely cigányok is vannak, kik e tanulásnak édesedvén szépen olvasnak, némelyek írnak is.8

Az olvasás és a vallásos elmélyülés összefüggését fogalmazza meg Dévai a bibliai idézetek bevezetésében: „kiket azért vetettem ide, hog’ kereszt’en ember g’ermeke oluasni[i]s tanulhat azocon, annac felette ighen használ ill’en mondásocot mindenha elméiben forgatni”.9

Az idézettekből világosan kitűnik cél és eszköz viszonya. Dévai számára elsődleges a hitbéli megerősödés, ezt segítheti elő az épületes szövegek olvasása. Az irodalmi gondolkodás történetét vizsgálva különösen érdekes az anyanyelvű írásbeliség előtérbe kerülése. A mai kutatás számára is érvényes Melich János megítélése:

Az „Orthographia Vngarica”, mint már Révész s utána valamennyi kutató megjegyezte, czélja nem az volt, hogy az embereket a magyar szavak helyes írására, hanem az, hogy a szentírás megértése szempontjából a magyar írásra és olvasásra tanítsa. Szóval afféle abéczés könyv ez, kiegészítve néhány legszükségesebb hittani tudnivalóval. Kétségtelen azonban az is, hogy a magyar helyesírás története szempontjából az Orth. Vng. az első emlék, a mely a magyar helyesírás néhány szabályát pontokba foglalja.10

A kritikatörténet sarkalatos kérdése a nemzeti nyelvű szakszókincs létrejötte. A magyar nyelvtani terminológia megteremtése érdekében Dévai Mátyás Sylvester Jánossal egyidőben teszi meg az első lépéseket. Sylvester latinul írja meg kétnyelvű grammatikáját, a Grammatica Hungarolatinát, magyar fordításokkal, értelmezésekkel és párhuzamos paradigmasorokkal, Dévai folyamatos magyar szövegben adja elő tárgyát.

Sylvester magyar szakkifejezései szerint – például – a magánhangzók „szótívők”, a mássalhangzók „másval zenghők”.11 Dévai némely latin terminust lefordít vagy körülír. A vocalisnak magyar nevet is ad: „Mag’atul szolonac mondhatnóc”. A diftongus és a mássalhangzó mibenlétét így magyarázza: „Micor kedig ezecböl [a vocalisokból] kettöt öszue tésznec, Diphthongus lészen, azaz oll’ betű, ki mind az két vocalisnac meg tart’a ereiét.” „Az Consonans oll’ betű kit ki nem mondhatni hanem czac vocalissal”.12 Más nyelvtani fogalmak megnevezésére latin kifejezés nem is szerepel. A mellékjeles betűn vagy „haránt uag’on vonitás”, vagy „meg vonitua uag’on az also fele”.13 A ty-nek ejtendő t esetében az aposztróf neve magyarosított latinnak tűnik: „Micor az kis linn’a felette accor ig’[ejtendő] at’ám t’ukia”.14

A magyar nyelvtani szakszókincs megteremtésére irányuló e korai próbálkozások különösen jelentősnek bizonyulnak, ha összevetjük őket némely későbbi állásponttal. Sylvester „másval zenghő” terminusával messze megelőzte korát: a consonansoknak már Dévai sem adott magyar nevet. Szőnyi Nagy István fentebb hivatkozott munkájában több esetben is elzárkózik a magyarítástól.

Nem szorúltunk úgy meg, hogy a Vocálisokat Magyarúl-is Hangosoknak, Magok szerint-is Zengöknek, Kimondhatóknak ’s a’ t. ki ne mondhatnók; de én szándékoson meghagyom Vocálisoknak nevezni, még hamarébb hozzá szoknak, mintha valamelly Magyar szóval nevezném. Ugy a Consonánsokat-is meglehet magyarázni.15

A 16. század első felének nyelvművelő törekvései között kiemelkedő jelentőségűek Sylvester János és Dévai Mátyás munkái, mivel a magyar nyelv szabályszerűségeit rendszerező, nyomtatásban megjelent első önálló kézikönyvek. Az Orthographia Ungarica feltehetően a Grammatica Hungarolatinával párhuzamosan készült. Sylvester nyelvtanának ajánlása 1536-ban kelt, az elkészült példányok 1539-ben hagyták el a sárvár-újszigeti nyomdát. Ha helytálló az Orthographia Ungarica első megjelenésére vonatkozó 1538-as évszám, akkor az éppen a két előbbi időpont közé esik. Mint közismert, Sylvester hivatkozik – egyet nem értően – Dévai helyesírási elveire; egy levél külső oldalára írt feljegyzésében általánosságban, a Grammatica Hungarolatinában konkrétan, a határozott névelő írásmódjára. A szakirodalomban különféle álláspontokat fogalmaztak meg arra nézvést, hogy Sylvester Dévai elképzeléseiről vajon az Orthographia Ungarica korábbi, ma már példányból nem ismert kiadásából szerezhetett tudomást, vagy máshonnan – de hogy tudott róla, az megjegyzései alapján kétségtelen.

A két kézikönyvet összehasonlítva kitűnik célkitűzéseik különbsége. Az Orthographia Ungarica a legegyszerűbb, írástudatlan „községet” kívánta megtanítani olvasni és az írásbeli nyelvhasználat legelemibb szabályaira. Sylvester grammatikája a latin iskolák számára készült; egyes nézetek szerint „tanári kézikönyv” gyanánt, mások a tanulók kezében is el tudnák képzelni. (Be kell látnunk azonban, hogy a görög és héber idézetekkel a kisdiákok aligha tudtak mit kezdeni…) A feldolgozott anyagrészt illetően Dévaihoz képest Sylvester munkája átfogóbb: a helyesírási kérdések mellett az alaktan egészét tárgyalja.

Úgy tűnik, a két munka célkitűzése tükrözi szerzőik szellemi alkatát, érdeklődését – már amennyire az a rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethető. Kettőjük összehasonlítására Balázs János saját fordításában idézi Melanchthon Nádasdy Tamáshoz írott levelét: „Mátyást, e jeles tudományú, bölcs és jámbor férfiút jóindulatodba ajánlom. A tudós Sylvester Jánost is ajánlom Nagyságodnak.”16 A két tanítvány minősítésének különbségét Balázs így magyarázza:

Mindenesetre feltűnő, hogy [Melanchthon] Sylvesternek jámborságáról, vallásosságáról nem beszél, míg Dévait jámbor férfiúként is emlegeti. Ha mindkettőt egyaránt a reformáció nyílt hitvallójának tekintette volna, akkor feltehetően közös jelzővel illette volna mindkettőjüket.17

A hitbéli meggyőződés különböző fokozatai (esetleg döntő különbsége?)18 mellett az eltérések utalhatnak arra is, hogy Melanchthon Dévaira, „a magyar Lutherre” inkább a reformátori elhivatottságot, Sylvesterre pedig a tudományos elmélyülést tartotta jellemzőbbnek. Ennek megfelel egyrészt az Orthographia Ungarica széles rétegeket megcélzó szándéka, másrészt a Grammatica Hungarolatina tudományos igénye, amennyiben Sylvester a latin nyelvtan elemi tudnivalóinak fejtegetése során az alapfokot messze meghaladó kitérőket tesz.

Sylvester esetében kiemelendő, hogy hangsúlyozza: az anyanyelv szabályainak megtanításában az európai gyakorlatot követi, aminek hasznát saját tapasztalatai is igazolják. A Grammatica Hungarolatina ajánlólevelében fiának magyarázza, milyen példák nyomán írta művét:

[…] más nemzetek mintájára, a te és a hozzád hasonlók valamelyes hasznára. Mert a többi nemzet is ezen a módon, saját közönséges nyelvén fogalmazott tankönyvvel vezeti a zsenge nemzedéket a magasabb tudományokra […] E könyvet ugyanis más nemzetek példájára elemista gyerekek használatára írjuk; akiket nyilvánosan tanítunk, azoknak jelenbeli hasznára, neked viszont, fiam, a jövőbelire. Éspedig nem bőséges szabad időnk unszolására, hanem a szükségtől kényszerítve írjuk. Mert miután a vakszerencse odalökött, hogy elemista gyerekek tanítója legyek, tapasztalatból tanultam meg, hogy a gyerekeket anyanyelvükön is kell oktatni az esetek tanának és a nyelv többi tulajdonságának az elsajátítására.19

Ahogy már Melich János megállapította: „Az Orth. Vng. nem volt valami nagy befolyással XVI. századi helyesírásunkra”.20 Ugyanezt mondhatjuk el a Grammatica Hungarolatináról is, így mind Dévai, mind Sylvester szóban forgó munkájának jelentősége nagyobb, mint hatása. Kritikatörténeti vonatkozásaik miatt azonban fontos adalékokkal szolgálnak a korabeli irodalmi gondolkodás megismeréséhez. Sylvester esetében különösen fontosak a magyar nyelv értékeire vonatkozó megállapítások.21

1	Sylvester 1539/2006.
2	Dévai 1539.
3	RMNY 22.
4	Turóczi-Trostler 1933a; Balázs J. 1958a, 43–46, 109–114, 164–174; Szathmári 1968, 142–165; Ivány 1980; Ivány 1988; Ivány 1991; Ivány 1994.
5	Ivány 1991.
6	Dévai 1539, Aii r–v.
7	„xxiiij stunden auff das minst des Lesen beherrsche.” Idézi Moulin-Fankhänel 1998, 68.
8	Szőnyi Nagy 1695/1981, 155.
9	Dévai 1539, Ci v.
10	Melich 1908, 140.
11	Sylvester 1539/1989, Aij r.
12	Dévai 1539, Aii v–Aiij r.
13	Uo., Aiij r–v.
14	Uo., Bi v.
15	Szőnyi Nagy 1695/1866, 592.
16	BaLázs J. 1958a, 158. Az eredeti szöveg: „Matthiam tibi commendo, virum praeditum egregia doctrina, prudentia et pietate. Iohannem Sylvestrum etiam hominem doctum Celsitudini tuae commendo.” Melanchthon levele Nádasdy Tamáshoz, Lipcse, 1537. október 7. CR 3:1613.
17	Balázs J. 1958a, 159.
18	Az Újszövetség-fordítás 1574. évi kiadásának ajánlása Sylvestert hithű katolikusként mutatja be, amint erről a Sylvester-kutatás újabb eredményeiről szóló fejezetben írtam.
19	Sylvester János. „Magyar–latin grammatika, Hagyakozó levél Tódor fiához”, ford. Szörényi László. In Klaniczay 1982, 1098, 1099. Az eredeti szöveg: „[…] ego cum ceteris nationibus, modo cum tuo ac tui similium commodo qualicunque. Ad hunc enim modum et reliquae nationes, tenuibus in suis ipsorum linguis, propositis praeceptis, teneram aetatem sensim ad altiora provehunt studia […] Scribimus enim haec ad reliquarum nationum exemplum in usum elementariorum puerorum, quos publice docemus, illorum quidem praesentem, tuum vero, fili mi, futurum. Scribimus autem non otii abundantia, sed necessitate compulsi. Nam posteaquam me fortuna eo detrusit, ut elementariorum puerorum sim praeceptor, re ipsa comperi opus esse institutionum pueris in patria quoque lingua ad pernoscendas casuum doctrinas reliquamque linguae proprietatem.” Sylvester 1639/1989, ívjelzés nélküli 2. levél v.
20	Melich 1908, 146.
21	Részletesebben: Bartók I. 2007, 143–152, 185–191.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero