Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

3.5.2.3. Bornemisza Péter

Sylvester és kortársai után két évtizeddel Bornemisza Péternél is előkerül „más nemzetek” példája, mégpedig kifejezetten az anyanyelvű írásbeliséget illetően. Korábban idézett elődeihez képest lényeges különbség, hogy nála már nem egyszerűen „caeterae nationes”, „reliquae nationes” (Sylvester), vagy „complures populi”, „orbis terrarum nationes” (Pesti),1 hanem immár mint a „műveltebb nemzetek” (gentes humaniores) jelennek meg, mintegy a későbbi századokban oly gyakran emlegetett „csinosabb nemzetek” előképei. Élektra-drámájának utószavában röviden, de határozottan fogalmazza meg nyelvművelő programját:

Minden józan ítéletű ember előtt ismeretes, hogy néhány év óta már elkezdődött az írás magyar nyelven is, amelyet nekünk, Cicero és minden műveltebb nemzet példája alapján súlyos okokból napról-napra mind jobban és jobban tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani kell.2

Az idézet szép kifejezése annak a szándéknak, amelynek megvalósításában maga a szerző kétségtelenül a legjelentősebbek közé tartozik. Ugyanakkor rendkívül fontos mozzanata annak a több évszázados folyamatnak, melynek során a nemzeti nyelv és az írás egyre szorosabban összekapcsolódik. Mintha egyenes folytatása lenne Beatus Rhenanus sokszor idézett, néhány évtizeddel korábbi megjegyzésének, mely szerint „korunkban a magyar nyelvet írni kezdik”. A megfogalmazás feltűnő hasonlósága alapján (Rhenanus: „Ungaricus sermo nostra aetate primum scribi coepit”, Bornemisza: „Hungaricam linguam iam a paucis annis scribi cepisse”) nem zárhatjuk ki, hogy Bornemisza ismerte az elzászi humanista szövegét, talán éppen ahhoz akart kapcsolódni, ahogyan azt már Turóczi-Trostler József is gondolta: „Az első pillantásra világos, hol kell keresni ennek a mondatnak a forrásvidékét. A nyomok Beatus Rhenanushoz vezetnek.”3 Meggyőződése szerint Rhenanus azt igazolja, hogy a korban „a magyar nyelv az »irodalmi« nyelv rangjára emelkedik”, megjegyzése „a magyar irodalmi nyelv kezdeteire vonatkozik. Egyúttal a magyar nyelv európai recepcióját és egyenjogúsítását jelenti”.4

Turóczi-Trostler felvetésének korabeli fogadtatása nem volt egyértelmű. Azt senki nem vonta kétségbe, hogy Rhenanus idézett mondata a magyar nyelvű írásbeliség elismeréseként értelmezendő; ám hogy valóban ez indíthatta volna Bornemiszát programadó megjegyzésére, azzal nem mindenki értett egyet maradéktalanul. Huszti József szerint:

[Turóczi-Trostler] Joggal emeli ki Beatus Rhenanus ismert nyilatkozatának („Sic Ungaricus sermo nostra aetate scribi coepit”) fontosságát: ez a humanista nyilatkozat annál inkább a magyar nyelv európai recepcióját, mintegy egyenjogúsítását jelenti, mert a további hasonló tartalmú nyilatkozatok – még a magyar Bornemisza Péteré is – jórészt ezt verik vissza.5

Trencsényi-Waldapfel Imrének voltak fenntartásai:

Igaz lehet, s „a kor érzékeny szemére és kultúrszolidaritására” csakugyan jellemző, hogy idegen humanista, Erasmus barátja, a német Beatus Rhenanus „rögzíti meg legelsőnek azt az időpontot, amikor a magyar nyelv irodalmi nyelv rangjára emelkedik”. De Bornemisza nyelvi programmjának tudatosítását Beatus Rhenanus formulájából („Sic ungaricus sermo nostra aetate primum scribi coepit”) vezetni le: inkább szellemes, mint meggyőző beállítás […] Biztatólag mindenesetre hathatott rá, hogy külföldi tekintélyek, esetleg éppen Beatus Rhenanus nyilatkozatát is olvasta a magyar nyelv kezdődő irodalmi elismeréséről s erre célozhat valóban a nevezetes utószó („omnibus recte iudicantibus notum est, Hungaricam linguam iam paucis annis scribi coepisse”), de legalábbis túlzás volna ennek tulajdonítani az elhatározó befolyást.6

Turóczi-Trostler kitartott álláspontja mellett, később is megismétli a Rhenanus–Bornemisza-összefüggést. Az „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita” szólással kapcsolatban írja:

Talán nem véletlen – a sokszorosan determinált szellem történetében nincsenek véletlenek, mégha jelentéktelen dolgoktól van is szó –, egyszóval nem véletlen, hogy az első magyarországi adatot a szólás előfordulására, minden bizonnyal német irodalmi forrásból merítve, a pietista-racionális Bél Mátyás szolgáltatja. Ezzel megismétlődnék az a különös történeti nevezetességű eset, amikor […] az Erasmus-tanítvány Beatus Rhenanus formulája (1531) – „Sic ungaricus sermo nostra aetate primum scribi coepit” – tudatosítja Bornemisza Péterben a magyar nyelv európai egyenjogúsításának korszakos tényét […]7

1933-ban kelt tanulmánya gyűjteményes kötetébe8 változatlanul került be.

Önmagában az a tény, hogy „a magyar nyelvet írni kezdik”, üdvözlendő. Bornemisza Péterhez hasonlóan Turóczi-Trostler József, Huszti József, Trencsényi-Waldapfel Imre és Tarnai Andor is a kijelentés pozitív tartalmát hangsúlyozza. Az idézet Tarnai monográfiájának9 címeként pontosan tükrözi a feldolgozott korszak kritikatörténeti szempontból legfontosabb mozzanatát. Ám ha nem a középkori magyarországi irodalmi gondolkodás lényegét akarjuk megragadni, hanem arra is kíváncsiak vagyunk, hogy Beatus Rhenanus hogyan minősíti a szóban forgó jelenséget, érdemes figyelnünk az eredeti gondolatmenetre.10 Előfordulhat ugyanis, hogy egy szövegkörnyezetéből kiragadott részlet mondandója a szerző szándékához képest némiképp módosulhat, akár még az ellenkezőjére is fordulhat.

Az adott esetben be kell látnunk: Rhenanus hivatkozása korántsem egyértelmű; legalább annyira elmarasztalás, mint amennyire elismerés. Igaz ugyan, hogy – akárcsak a németek – most már a magyarok is írnak a saját nyelvükön, de másfél százados késésben vannak! Ez bizony nemzetünk elmaradottságára utal, hogy a szembeállítás annál inkább kiemelje az élen járó németek dicsőségét. Hiszen német földön a nemzeti nyelvű írásbeliség 150 éves, a magyaroknál pedig még csak most bontakozik ki. Ha a fordításban módosítunk a szórenden, és a „primum” szót sem hagyjuk ki, érzékeltethetjük a szövegösszefüggésből következő célzatosságot: „A magyar nyelvet korunkban kezdik el először írni.” A szövegkörnyezet magyarul:

Egykor Miksa császár jutalom fejében szokta bíztatni alattvalóit, hogy keressenek olyan okleveleket, amelyeket 500 évvel ezelőtt írtak. Mert a németeknél a hivatalos iratok elkészítésénél csak a latin nyelvet használták, más nemzetekhez hasonlóan. Ám látjuk, hogy nálunk 150 éve másképpen van. Ugyanígy a magyar nyelvet korunkban kezdik el először írni. Így tehát, ha valaki fel tudott mutatni egy efféle irományt, nem távozott üres kézzel, hiszen az uralkodó igen bőkezű volt.

Úgy tűnik, Rhenanus kijelentésének negatív tartalmára 20. századi tudósainknál érzékenyebbek voltak 19. századi eleink. Értelmezésük szerint az elhíresült mondat a magyar állapotok fáziskésését hivatott példázni, mivel – a szerző tudomása szerint – ezen a vidéken egészen saját koráig kizárólag a latin volt az írásbeliség nyelve. Többen is önérzetesen tiltakoztak a megalapozatlan állítás ellen.

Sándor Klára emlékeztet a szakirodalomban többször is megjelenő összefüggésre:

Ezt Rhenanus arra az értesülésre alapozta, amit Janus barátjától, Galeotto Marziótól szerzett – nem egyedüliként a nyugati tudományosságban –, és értelemszerűen a latin betűs írásra gondolt.

A kapcsolódó lábjegyzetben hozzáfűzi:

Arra, hogy Rhenanus Galeotto Marzio megjegyzésére alapozta ezt a véleményt, Galeottónak Mátyás király jeles mondásairól és bölcs cselekedeteiről szóló művét kiadó Kazinczy Gábor […] hívta föl a figyelmet.11

Galeotto művének XXVIII. szakaszában Kazinczy Gábor fordításában ezt olvashatjuk:

Hanem a németek, csehek és lengyelek néha anyanyelvükön, többnyire a latinon írnak: egyedül – a kereszténységet értem – Magyarország ír csupán latinul. Mert a magyar nyelv nem könnyen írható, miután a pontozás legcsekélyebb változtatása és különbsége megváltoztatja a kiejtés értelmét.12

Az állítást és hatását Kazinczy a „Jegyzések”-ben a következőképpen helyteleníti:

Amit e helytt Galeot nyelvünkről, azon felszínességgel mond, mely, irányunkban, maiglan jellemzi a külföld bölcseit: tényként ment „szájról-szájra”, vagyis tolltól tollra, s végre minmagunknál is hitelt talált.

A „külföldi bölcsek” elmarasztaló véleményének példájaként idézi Rhenanus vonatkozó mondatát.13 Kazinczy Gábor egyébként már korábban is citálta Galeottót és Rhenanust, mint akiknek hitelt adva „a tudomány és szent ügyünk bajnokai, korunk hagyományos eszméinek befolyása alatt, s irodalmunk eltemetett kincseit nem ismerve, fájó lemondással távolodtak el a térről” – azaz régi irodalmunk értékeinek feltárásától. Példaként Kollár Ádám Ferencet és Cornides Dánielt említi.14

Kazinczy bosszankodása nem volt előzmény nélküli. Horvát István 1835-ben méltatlankodott a régi magyar írásbeliségre vonatkozó tévhiteken.

Sok együgyü Magyar azon hibás véleményt vitte a’ sírba magával, hogy Atyáink nem tudták leírni a’ XVI. század előtt a’ magyar nyelvet.15

Ezeknek a nézeteknek a forrásai a külföldiek elítélő nyilatkozatai. Közülük elsőként Galeotto Marziót és Beatus Rhenanust idézi, majd az Újtestamentumot szlovénra fordító Primož Trubart, aki a korábbi írásbeliséget nélkülöző nyelvek példájaként a szlovén mellett a magyart említi.16 Elmarasztaló megállapításaikat minősítve Horvát leszögezi:

De mind ezek vagy a’ Magyar Helyesírás különösségeit illetik, vagy üres beszédek. […] az Idegeneknek e’ féle állításaik ’s híreszteléseik valóban előítéletek, vagy hibás vélemények voltak.17

Akárcsak Kazinczy Gábor, Horvát István is más alkalommal is cáfolta Beatus Rhenanus megállapítását. Martin Schwartner diplomatikai munkájának második kiadását18 négy folytatásban ismertette a Tudományos Gyűjtemény 1819. évi köteteiben. Elmarasztalja a szerzőt, amiért feleslegesen sajnálkozik a régi magyar nyelv és írásbeliség elmaradottságán. Ebben az összefüggésben is idézi Beatus Rhenanust, mint aki éppúgy tévedett, akár a bírált szerző.

Szép magasztalást nyert a’ mostani Magyar Nyelv a’ 29-dik tzikkelyben; ellenben a’ régi Magyar Nyelv nem érdemlette a’ szánakodó Tanító Úrnak helytelen fájdalmát. „Id una mecum doleas oportet, úgymond, linguam hungaricam, numero, suavitate, nec non verborum pondere, et flexionis facilitate, multis Europae linguis anteponendam, serius et negligentius quam debuissset scribi colique coeptam esse.” Kár, hogy nem követik próbáúl ezen állítást Beatus Rhenanus XVI. századi Írónak ime’ sorai: „Sic Ungaricus Sermo nostra aetate (1531.) primum scribi coepit.”19

A 19. század első felében hazai tudományos irodalmunkban más cáfolatok is akadnak Beatus Rhenanus kijelentésére. Döbrentei Gábor a Régi magyar nyelvemlékek első kötetében a szövegközlések bevezetőjében idézi Xistus Schier Ágoston-rendi szerzetest, aki számos magyar egyháztörténeti emlék „felvilágosításában […] buzgón fáradozott”.

Hogy Schier mind misekönyvünket, mind pedig codexünket jól ismerte és megvizsgálta, érintett könyvének töredékében a’ 89dik lapon az 5dik szám alatt maga említi. Így hangzanak sorai: Beatus Rhenanus Rer. Germ. Lib. III. p. 108. (ed. Basil. 1531.) ait: Sic Ungaricus sermo nostra aetate primum scribi coepit. Id fortasse de raritate intelligi potest; vidi enim in codice membranaceo Capituli Poson. sub an. M. CC. scripto sermonem Hungaricum in funeribus dicendum. Nagy igazságot védelmezett itt Schier, mert a’ felhozott magyar beszéd alatt a’ Latiatuc feleym temetési beszédet érti.20

A magyar nyelvű írásbeliség kezdeteit Verseghy Ferenc is említi. Egy 1818-ban megjelent értekezésében egyetértően idézi Kanka Dánielnek „a’ Magyar nyelvnek műveléséről való helyes ítéletét”, mely szerint:

Nem kevesen vannak, akik úgy vélik, hogy a szabatos magyar beszéd forrásai már a 13. és 14. századi írásokban keresendők. Mert nyelvünk már kiművelt volt, és már akkor elkezdték írásban rögzíteni, amikor azoknak a népeknek a nyelve, amelyeket ma a legműveltebbek között tartunk számon, még bárdolatlan volt. A németet a 16. században kezdték gondosabban írni, a francia I. Ferenc, ha ugyan nem XIV. Lajos alatt jutott el az igényesség magasabb fokára.21

Visszatérve a 16. századba, érdemes alaposabban megnézni Beatus Rhenanus híres mondatának szövegkörnyezetét. Nemcsak a lemaradás megmásíthatatlan ténye (nostra aetate primum […] coepit) derül ki belőle, hanem az is, hogy az írás (Ungaricus sermo […] scribi) pontosan mire vonatkozik. Szó sincs nyelvünk „kezdődő irodalmi elismeréséről”, vagy arról, hogy az „az irodalmi nyelv rangjára emelkednék”; mindössze arra utal, hogy – ha megkésve is – legalább már elkezdtek írni magyarul is. Rhenanus a kancelláriai gyakorlattal, az oklevelekkel kapcsolatban hozza fel a nemzeti nyelvet. Miksa császár idejében már becses ritkaságnak számítottak az 500 évvel ezelőtt készült latin nyelvű iratok. Miksa – a korabeli hízelgő titulus szerint az „imperator litteratus” – értékelte az efféle régiségeket. Bőségesen megjutalmazta azokat, akik ilyesmivel tudták megörvendeztetni, hiszen ez már kuriózum a német nyelvű ügyintézés korában. Rhenanus az élő nyelvű írásbeliség másik példájaként hivatkozik a magyarokra, akik bár jelentősen lemaradva, de ott kullognak a németek után.

A célt szolgáló eszköz alkalmazása retorikai szempontból is magyarázható. Rhenanus helyesli az anyanyelv használatát, ahogyan azt a németek is teszik. Az eljárás indokoltságának bizonyítására (probatio, confirmatio) egy példát (exemplum) hoz fel. Ahogy a németek, úgy (Sic) a magyarok is írják a saját nyelvüket. Ám ez nem hasonló példa (exemplum dissimile), mivel az írás ténye ugyan megegyezik, de az időeltolódásból (nostra aetate primum) részleges különbség adódik. Az összevetés éppen ezért egyenlőtlen (exemplum impar), mégpedig a mi rovásunkra, hiszen az elmaradott magyarok példájával igazolja a dicsőséges németek elsőségét (exemplum ex minore ad maius).

Ehhez képest Bornemisza szavait továbblépésként értékelhetjük. Pontosan tükrözik irodalmi gondolkodásunknak a 16. század közepére jellemző helyzetét. Kijelentésében világosan megkülönböztethető két egymásra épülő fokozat, nevezetesen először a jelenlegi állapot, másodszor az abból következő cél megfogalmazása. Először leszögezi – akár Rhenanus nyomán, akár tőle függetlenül –, hogy már nem újdonság „az írás magyar nyelven”, hiszen az „néhány év óta elkezdődött”. Ez nem jelent többet annál, mint hogy a holt latin mellett a beszéd, az élő nyelven megfogalmazott, szóban elhangzott (sermo!) gondolatok is rögzíthetők az írás segítségével.

Erre a lehetőségre épül a második fokozat. Ha ugyanis már idáig eljutottunk, arra is gondot kell fordítanunk, hogy hogyan használjuk írásban nyelvünket. A korszak legjobbjai világosan látják: ezen az úton kell továbbhaladni. A nemzeti büszkeség mellett a lemaradás tudata is érzékelhető. Ez sarkall arra, hogy fel kell zárkóznunk a „műveltebb nemzetekhez”, anyanyelvünket hozzájuk hasonlóan egyre alkalmasabbá tenni sokrétű feladatának ellátására, azaz „tőlünk telhetően művelni és gazdagítani”. Ezt a célkitűzést már valóban nevezhetjük irodalmi programnak.

A két fokozatot – azaz a nemzeti nyelvű írásbeliség létezésének megállapítását és a stiláris igényesség követelményét – Borzsák István egybemossa, amikor Bornemisza szavait így értelmezi:

[…] talán mestereinek is részük lehetett abban, hogy – az újból említett Cicerónak és a „műveltebb népeknek” nyomán – feladatának, kötelességének ismerte fel „a már néhány éve irodalmivá emelt magyar nyelvnek tőle telhető művelését és gazdagítását”.22

Jól látható, hogy Borzsák itt elődeinek (Turóczi-Trostler, Huszti, Trencsényi-Waldapfel) véleményével azonosul. A „Hungaricam linguam iam paucis annis scribi coepisse” kijelentés azonban – nézetem szerint – Bornemiszánál nem „a már néhány éve irodalmivá emelt magyar nyelvet” jelenti, mint ahogyan Rhenanusnál sem. Az „irodalmivá emelés” a következő fokozat, a távlati cél, a tulajdonképpeni irodalmi program. Bornemisza szavainak valódi értelmét Ritoókné Szalay Ágnes fentebb idézett fordítása adja vissza pontosan: „néhány év óta már elkezdődött az írás magyar nyelven is”.

A 20. században – az általános lelkesedéssel ellentétben – tudomásom szerint egyedül Ötvös Péter figyelt fel arra, hogy Beatus Rhenanus az idézett példával a magyar nyelvű írásbeliség kezdetének megkésettségét teszi szóvá.23

Turóczi-Trostler az „irodalmi nyelv” kifejezés első tagját többször is idézőjelbe tette. Ezzel talán arra akart figyelmeztetni, hogy nem a mai értelemben vett irodalomra kell gondolnunk. Ám az „irodalmi” szó használata még így is túlzás. Még a romantika előtti irodalomfelfogás „litterae” néven összefoglalt szellemi termékére sem utalhat. Ismételten hangsúlyozom: a „scribi coepisse” mind Rhenanusnál, mind Bornemiszánál pusztán azt jelenti, hogy a nemzeti nyelven megfogalmazottakat egy ideje már le is lehet írni. Ezt éppen Turóczi-Trostler egyik példájának másfajta értelmezése is igazolja. Theodor Biblianderről írja:

Amikor aztán arról beszél, hogyan válnak írásban megrögzített „irodalmi” nyelvekké az egyes nyelvek, a magyar esetében B. Rhenanus formulájával írja körül ezt a fejlődéstörténeti pillanatot: „Nostra vero aetate coepit demum sermo Hungaricus literis consignari.”24

Bibliander híres művének idézett helyén25 a különféle nyelvek esetében nem az „irodalmi nyelvekké válásról” van szó, hanem az „írásban megrögzítettség” történetéről, azaz az írás kialakulásáról. A vonatkozó fejezet (De literarum origine, 38–46.) általános bevezetéssel indul, természetesen Cicero nyomán, aki az emberiség legnagyobb jótevői között említi azt, aki feltalálta, hogy a beszéd végtelennek tűnő hangáradatát néhány betű segítségével határok közé lehet szorítani.26

Az egyes népek sorra vétele után a fejezet utolsó mondatában a törökök és a tatárok után a szerző minket is megemlít, mint akik korunkra ugyancsak eljutottunk odáig, hogy végre (demum) képesek vagyunk nyelvünket írásjelekkel rögzíteni (literis consignari).27 Bibliander Rhenanus megfogalmazásában éppen a lényeget illető kifejezést (scribi) változtatja meg, így még kevésbé félreérthetően tükrözi a mondandó lényegét.

Turóczi-Trostler másik példája,28 Conrad Gessner Mithridatese valójában még annyira sem hízelgő, mint Bibliander megállapítása, sőt kifejezetten elmarasztaló vagy még inkább becsmérlő. Gessner számára ugyanis egyetlen nyelv sem tűnik annyira barbárnak, mint a magyar, amelyet még a tanult emberek sem tudnak úgy írásban rögzíteni, hogy azt meg lehessen érteni. Ezért gondolja, hogy aligha lehet bármi haszna az általa hírből ismert, magyar nyelven kinyomtatott Újtestamentumnak. Hiszen ezt a nyelvet egészen mostanáig írásban nem használták; még a parasztok is latinul próbálkoztak az írással, már amennyire erre képesek lehettek. Emlékezete szerint először az Alpokban lakó rhaetusok kezdték el írni a nyelvüket.29

A magyar nyelvű írásbeliség hiányát hangoztató, nemzetünk kulturális színvonalát lebecsülő megjegyzéseket olvasva igazán sajnálhatjuk, hogy a kéziratos források mellett a 16. század elejéről nem hivatkozhatunk magyar nyelvű nyomtatott könyvekre. Ez annál is inkább szomorú, mivel lehetséges, hogy nem sokon múlt az első magyar nyelvű nyomtatvány létrejötte. Bartók Zsófia Ágnes a Karthauzi Névtelen előszavának „novo scribendi genere” kifejezése és annak külföldi párhuzamai alapján hihetővé teszi, hogy a Névtelen kiadásra szánta művét, így az Érdy-kódexben nyomdai kéziratot tisztelhetünk.30 A „scribere” ilyeténképpeni értelmezése pontosan megfelel a fentebb kifejtetteknek, amennyiben az „írás” nem elméleti tevékenységet, szellemi alkotómunkát jelent, hanem a folyamat gyakorlati oldalát, a mondandó fizikai rögzítését, az adott esetben a művelet „új fajtájának” alkalmazását, azaz a kézírás helyett a nyomdai sokszorosítást.

A nyugat-európai irodalomban a 17. század elején jelent meg az írott magyar nyelv elismerése, éppen a bibliafordítással kapcsolatban. 1610-ben látott napvilágot: a Mithridates új kiadása, Caspar Waser gondozásában. Turóczi-Trostler megjegyzi:

Abban persze elsősorban a kálvinizmus érzületi szolidaritása vezeti Wasert, amikor Gesnerrel szemben megállapítja, hogy az Ujtestamentom magyarítása nem volt haszontalan vállalkozás: „Imo et vetus et novum Testamentum hanc lingua elegantibus typis descripta extant Herbornae, anno MDCVII. interprete pio et erudito viro, Alberto Molnar. Id vero non inutiliter: sed excellenti bono orthodoxarum ecclesiarum in regno Hungariae…”31

Sajnos látnunk kell, hogy az idézett elmarasztaló vélemények legnagyobbrészt a magyarok műveletlenségét hangoztató, évszázadokon keresztül fel-felbukkanó nemzetkarakterológiai közhely különféle megfogalmazásai. Sylvester János Újszövetség-fordításának 1574. évi kiadásával kapcsolatban említettem a nyomdász egyik érvét a magyar nyelvű megjelentetés indokoltsága mellett: a magyarok rettenthetetlen harcosok, de az idegen nyelvekben járatlanok, ezért csak az anyanyelvükön írott művekből meríthetnek reményt.

Két további, időben egymástól távol eső példára is hivatkozom. Heltai Gáspár Bonfini-fordításában Mátyás királyról olvashatjuk:

[…] mindenütt megkeresteté az jeles tudós népeket, és behozatá azokat nagy költséggel, és bőv füzetésre Magyarországba; mert látja vala, hogy a magyarok barbarusok, és csak bárdolatlan parasztok volnának, és semmi egyébre igen jelesek nem volnának, hanem csak az egy nagy vitézségre. Ennek okáért hozá be a sok tudós embereket Magyarországba.32

Pontosan eme két jellemzőnek tartott tulajdonság, a barbár harciasság és a kulturális elmaradottság vádja ellen védekezik Czvittinger Dávid. A Specimen Hungariae litteratae-ban (Frankfurt–Lipcse, 1711) Jakob Friedrich Reimmann-nal vitázik, aki egyetemes irodalomtörténetében jegyzi meg: nem tud olyan műről, amelyikben magyarországi írókról lehetne olvasni, de nem is hiszi, hogy ilyet lehetne írni, mert

[…] a magyarok természetüknél fogva többre becsülnek egy jó lovat vagy egy fényes kardot, mint egy érdekes könyvet.33

Az idézett hellyel kapcsolatban figyelmeztet Tarnai Andor a fordulat topikus mivoltára:

Ha pedig [Czvittinger] elég figyelmesen, talán barátaival is konzultálva vizsgálja a szöveget, rájöhetett volna, hogy a magyarokat támadó Reimmannlocus sem más közkeletű toposznál, amelyet a lengyeleket védő Starowolski maga is megfogalmazott, és így a Specimen előszavában a magyarországiak kultúrájáról folyó egész vita formailag nem más, mint ősi, időnként átértelmezett közhelyek harca.34

Az elterjedt közhellyel szemben arra is van példa, hogy a magyarok harciasságához nem a műveletlenséget társítják, hanem ellenkezőleg: a vitézi érdemeket a kulturális kiválóság erényével egészítik ki. Ilyen a körmöcbányai Johann von Hellenbach 1656-ban előadott Magyarország dicsőítése című wittenbergi disputációja.35 1674-ben ugyanott hangzott el Johann Majerus disputációja Gentis Hungaricae prima incunabula címmel. Sajnos nem korai nyomtatott emlékekről ad hírt: „Az incunabula kifejezés itt nem ősnyomtatványt jelent, hanem őskor, ősi eredet jelentésű: vagyis a magyarok legkorábbi eredetéről szólt az előadás.”36

Visszatérve a 16. század közepére: a magyar irodalomtörténet európai beágyazottságát nézve különösen fontosak azok a párhuzamok, amelyek azt mutatják, milyen pontosan illeszkednek Bornemisza szavai a humanizmus korának szellemi környezetébe. Még ha Beatus Rhenanus közvetlen ösztönző hatásában nem is lehetünk bizonyosak, akkor is nyilvánvalóak a közös vonások a korszak nyelvszemléletének meghatározó jegyeivel. „Cicero és minden műveltebb nemzet példájának” mibenlétét megvilágítják a korábban említettek. Mint már utaltam rá, a korabeli általános felfogás szerint Cicero a görög mintájára művelte anyanyelvét; hasonlóan kell eljárni a latin és a nemzeti nyelvek vonatkozásában. Bornemisza azonos vagy hasonló jelentésű szavakat használ (excolere, locupletare), mint a fentebb idézett Schorus (augere, excolere).

Néhány évvel Bornemisza után Zsámboky János pontosan ugyanezt fogalmazta meg a De imitatione Ciceronianában (ex imitatione latinam eloquentiam necessariam […], imo vernaculam exornandam, cogitare potes), amint arról a világi retorikákról szóló fejezetben részletesebben is lesz szó.

Egyébként a példa a magyar irodalmi gondolkodásban még a 18. század közepén is követendőnek bizonyult. Ribinyi Jánosnál lényegében ugyanezt olvashatjuk:

Hogy a stílus a beszéd legjobb és legkiválóbb effektora és mestere, azt a beszédnek ama mestere, a „római” nevezet halhatatlan ékessége, Marcus Tullius helyesen ítélte meg, s az ő ítéletét teljességgel el kell fogadnunk, ha azt, amit ő a latinban csodálatosan véghezvitt, megpróbáljuk a magyarban legalább tűrhetően elérni. […] Ő sokat fordított görögből a latin nyelvre, sok olyant, amit a görögök már elmondtak, merész újítással, latinul szólaltatott meg, s ki se lehet mondani, ezzel a munkával mekkora érdemeket szerzett polgártársainál s a hazai nyelv ügyében is. Nem csupán gyarapította ugyanis a szavak számát, hanem – és ez sokkal kiválóbb tett – olyan alkalmassá képezte ki a latin beszéd habitusát, hogy elérte azt a csodás erőt, mellyel bármilyen dologról megfelelően lehet beszélni, s olyan hozzáértéssel szabta a dolgokhoz az ékesszólást, az ékesszóláshoz az arányokat, hogy úgy tűnik, magukat a görögöket is fölülmúlja, pedig azok voltak mesterei. Tehát nékünk is ezt az utat kell járni, Hallgatóim!37

1	„Cum videam omnes fere mortales, ac orbis terrarum nationes mira translationum copia scatere […]”. Pesti 1536), A1 v.
2	„Üdvözlet a nyájas olvasóknak”, ford. Ritoókné Szalay Ágnes. In Heltai Gáspár és Bornemisza Péter, Művei, kiad. Nemeskürty István. (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980), 598. Az eredeti szöveg: „Et omnibus recte iudicantibus Hungaricam linguam iam a paucis annis scribi cepisse, quae nobis cum Ciceronis tum omnium humaniorum gentium exemplo indies magis magisque gravissimis de causis pro viribus excolanda et locupletanda est.” Bornemisza 1558, Iij2 r.
3	Turóczi–Trostler 1933b, 80.
4	Uo., 74–75, 76.
5	Huszti 1934, 81.
6	Trencsényi-Waldapfel 1934, 182, 183.
7	Turóczi–Trostler 1948, 96.
8	Turóczi–Trostler 1961.
9	Tarnai 1984.
10	„Solebat olim Maximilianus Caesar proposita mercede suos prouocare ad quaerenda uel diplomata, quae ante quingentos essent annos conscripta. Nam tantum Latini sermonis usus apud Germanos in conficiendis tabulis receptus fuit, id quod cum caeteris nationibus commune habuimus. Ab annis tamen centum et quinquaginta secus apud nos factum uidemus. Sic Ungaricus sermo nostra aetate primum scribi coepit. Itaque si quis monstrasset duntaxat talem codicem, non indonatus abisset. Nam princeps fuit liberalissimus.” Rhenanus 1531/2008, 258. Modern német fordításban: „Eins pflegte Kaiser Maximilian eine Belohnung auszusetzen und seine Untertanen aufzurufen, beispielsweise Urkunden ausfindig zumachen, die 500 Jahre zuvor geschrieben wurden. Denn es war nur der Gebrauch der lateinischen Sprache beim Abfassen von Dokumenten bei den Deutschen bekannt, was wir mit den anderen Nationen gemeinsam haben. Doch wissen wir, dass es seit 150 Jahren bei uns auch anders gehandhabt wird. Ebenso begann man beispielweise erst zu unserer zeit, das Ungarische als Schriftsprache zu gebrauchen. Wenn also irgendjemand gerade einen solchen Codex vorzeigen können, wäre er nicht ohne Lohn davongegangen. Denn der Kaiser war sehr großzügig.” Uo., 259.
11	Sándor 2014, 117.
12	Az eredeti szöveg: „Sed Germani & Boëmi & Poloni, aliquando lingua patria, plerunque latinas literas scribunt, sola Hungaria (ex Christianis loquor) non nisi latine scribit. Quoniam Hungarorum lingua non facile scribi potest. Minima enim accentuum mutatione & diversitate prolationis mutatur significatio.”
13	Galeotto/Kazinczy 1863, 53, 184.
14	Kazinczy 1851–1852, 440.
15	Horvát 1835, 108.
16	„Vor 34 Jahren war kein Brief oder Register, viel weniger ein Buch in unserer windischen Sprache zu finden; man meinte, die windische und ungarische Sprache seien so grob und barbarisch, dass man sie weder schreiben noch lesen könnte.” Uo., 109.
17	Uo., 109.
18	Martin Schwartner, Introductio in Rem Diplomaticam Aevi Intermedii, praecipue Hungaricam (Buda: Typis Regiae Universitatis Pestanae, 1802).
19	Horvát 1819, 84.
20	Döbrentei 1838, LXXXIV.
21	„Primum quidem existimant nonnulli, purioris sermonis Hungari fontes jam is scriptis saeculi 13. et 14. saeculi quaerendos esse. Quasi jam tum lingua nostra exculta fuisset, cum scribi tantum inciperet, cum earum nationum, quae hodie in cultissimis habentur, sermo rudis adhuc esset. Germanica saeculo 16. diligentius scribi coepit, Gallica sub Francisco 1. et nonnisi sub Ludovico 14. ad maiorem culturae gradum pertigit.” Verseghy 1818, 282–283.
22	Borzsák 1960.
23	Beatus Rhenanus (1485–1547), ein Freund von Erasmus, der sich 1518 eifrig auch mit der Janus Pannonius-Ausgabe beschäftigte, schrieb Anfang des 16. Jahrhunderts: »Ungaricus sermo nostra aetate primum scribi coepit.« Damit meinte er den Anfang der ungarischen Schriftsprache und den relativ verspäteten Beginn der nationalsprachigen Literatur. Die Ungarn sprachen und schrieben nämlich vorwiegend lateinisch.” Ötvös 1999, 273.
24	Turóczi–Trostler 1933b, 78.
25	Bibliander 1548, 46.
26	„qui sonos vocis, qui infiniti videbantur, paucis literarum notis terminavit”, Uo., 39. Az idézet forrása: Tusculanae quaestiones, I, 25.
27	„Caeterum ante annos sexcentos Turcae literas Arabicas una cum Saracenorum religione amplexi sunt; & longe post illos idem fecerunt Tartari. Nostra vero aetate coepit demum sermo Hungaricus literis consignari. Uo., 46.
28	Turóczi–Trostler 1933b, 79.
29	„Audio hac lingua impressum esse nouum Testamentum, sed fere inutiliter, quod hactenus in scribendi usu non fuerit hic sermo, & rustici etiam Latine scribere quantum poterant conati sint. Mihi nulla lingua tam barbara uidetur, quae non ab hominibus literatis ita scribi possit ut intelligatur: nam & nostra memoria primum Rhaetica alpina scribi coepit.” Gessner 1555, 51–52.
30	Részletesen: Bartók Zs. Á 2021, az Újabb adatok a latin előszó értelmezéséhez (130–132) és A karthauziak és a nyomtatás (137–138) című fejezetekben.
31	Turóczi–Trostler 1933b, 80. Vö. imre 2009, 101.
32	Heltai Gáspár, Chronica az magyaroknak dolgairól (Colosvarot: Heltaj Gasparne, 1575) RMNY 360. Tóth Zsombornak köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet erre a helyre.
33	„[…] die Ungarn haben jederzeit ein solches naturel gehabt, daß Sie mehr auf ein gewandtes Pferd und einen blancken Säbel als ein curieuses Buch gehalten.” Idézi Tarnai 1993, 36.
34	Tarnai 1993, 36.
35	Hellenbach 1656.
36	Imre 2016, 294.
37	Ribinyi 1751/1981, 237–238.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero