Bruck több mint húsz prózai és lírai kötet szerzője, amelyekben többször visszatért a gyermekkorához és a koncentrációs táborokban való tartózkodásához kapcsolódó traumához. Az első műve, amelyben a holokauszt témáját érintette, egy egyértelműen önéletrajzi jellegű írás volt, Ki téged így szeret2 (eredetiben: Chi ti ama cosí, első kiadás 1959)3 címmel. Később ez a téma a szerző szinte minden művében megjelent (lásd például: Római lakás haszonélvezettel4 [eredetiben: Andremo in città], első kiadás 19625, Lettera alla madre [Levél anyának], első kiadás 1988,6 Nuda proprietà [Meztelen tulajdonjog], első kiadás 1993,7 L’attrice [A színésznő], első kiadás 19958), egészen 1995-ig, amikor úgy tűnt, hogy Bruck végleg feladta a Shoa problematikáját. Az elkövetkező tizenöt évben teljesen felhagyott a holokauszt témájával, ami azt a téves benyomást kelthette, hogy az írónő megbékélt a múlttal és már más problémák foglalkoztatják. 2009-ben azonban megjelent a Hány csillag van az égen9 (eredetiben: Quanta stella c’è nel cielo, első kiadás 200910) című regénye, amely visszatérésnek bizonyult a rég nem tárgyalt témákhoz. Szintén holokauszttematikájú az utolsó, 2021-ben megjelent önéletrajzi regénye, Az elveszett kenyér11 (eredetiben: Il pane perduto, első kiadás 2021),12 amelyért Bruck rangos olasz díjat kapott – a Premio Strega Giovannit. Az írónő immár másodszor, ezúttal több mint hatvan év távlatából, meséli el élete történetét, amelyről először a Ki téged így szeretben számolt be. Az egy bizonyos pontig szinte ugyanazt a történetet rendkívül eltérő módon tárgyalja a két mű, és a különbségek a szöveg szinte minden szintjén felfedezhetők.

A Ki téged így szeret Bruck első megjelent kötete, amelyben az írónő egyes szám első személyű narrációt alkalmazva beszéli el az életét: a magyar faluban való születésétől és viszonylag boldog gyermekkorától kezdve a koncentrációs táborokban eltöltött borzalmas időszakaszon át egészen a felszabadulásig, a Magyarországra való visszatérésig és az Izraelbe való menekülésig. Az elveszett kenyér cselekménye ugyanezt az időszakot öleli fel, de nem ér véget Izrael elhagyásával, mint az első szöveg esetében, hanem beszámol azokról az eseményekről is, amelyek Athénon, Isztambulon, Zürichen és Nápolyon keresztül jelenlegi lakóhelyére, azaz Rómába vezették.

Szerkezetileg az első, szabad szemmel látható különbség a két írás között abból áll, hogy míg a Ki téged így szeret tartalma tizenegy cím nélküli fejezetben kerül bemutatásra, Az elveszett kenyér hat címmel ellátott főfejezetből (A mezítlábas kislány, 11152, Új élet, A valóság, A szökés, Egy, kettő, három, egy, kettő, három) és egy extra, a Levél Istenhez című kisfejezetből áll. Az elveszett kenyér fejezetcímei a mű nagyfokú irodalmiságát jelzik és a szöveg fikcionalitására utalnak, míg a Ki téged így szeret esetében a fejezetek megnevezésének hiánya akként olvasható, hogy a szerző igyekezett minél semlegesebbé tenni a mondandóját – ami viszont a dokumentarista szövegekre jellemző tulajdonság.

Az a tény, hogy a szerző eltérő szerkezeti megoldásokat alkalmazott a két elemzett szöveg esetében, arra enged feltételezni, hogy az egyes művek megírásakor eltérő célokat fogalmazott meg. A Ki téged így szeret esetében az a benyomás alakulhat ki, hogy az írónő a lehető leggazdaságosabb módon igyekszik elmesélni azokat az eseményeket, amelyekben részt vett. Takarékos, már-már aszkétikus stílust alkalmaz, minimálisra redukált stilisztikai és poétikai eszköztárral. Alig kommentál, és majdnem kizárólag az események tudósítására korlátozódik. A Bruck által alkalmazott stratégia már a szöveg első soraiból látható:

Egy ilyen visszafogott, „száraz” kifejezési mód, amelyet „minimalista stratégiának” nevezhetünk, legalább kétféleképpen értelmezhető. Egyrészt védekezésnek tekinthető a fájdalmas emlékek ellen, és egy módjaként annak, hogy az írónő minimálisra csökkentse a traumatikus élmények elbeszélésével járó szenvedését. Hiszen, mint azt a trauma irodalmi feldolgozásának szentelt kiterjedt szakirodalomból tudjuk, egy ilyenfajta eljárás az egyik leggyakrabban választott stratégia a holokauszttal kapcsolatos tapasztalataikról mesélő szerzők körében.14

Másrészt nem zárható ki, hogy egy ilyen stratégia alkalmazása a szerző nyelvi korlátaiból is adódott. 1958 és 1959 között, amikor elkészült a könyv, Bruck nyelvtudása valószínűleg még nem volt elég alapos ahhoz, hogy teljes mértékben ki tudja használni az olasz irodalmi nyelv adta lehetőségeket. Azért használt egyszerű olasz nyelvet, mert sejthetően nem tudott mást.

Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy hasonló kérdések hangzottak el Agota Kristof magyar származású frankofón írónő munkásságával kapcsolatban is, aki a legfontosabb művében, a Nagy füzet című regényében, szintén nyelvileg gazdaságos és visszafogott stílust alkalmaz. A regény egyes bírálói például arra hívták fel a figyelmet, hogy Kristof kerüli az elbeszélésben a kötőmódot (franc. subjonctif), amit egyesek szándékos eljárásnak tartottak, mivel az elbeszélés két gyerek szemszögéből zajlik, mások pedig – mivel A nagy füzet az első francia nyelvű műve volt – nyelvi korlátai származékának tekintették.15

A „minimalista stratégiá”-t alkalmazó Ki téged így szerettel szemben Az elveszett kenyér című mű több szempontból is sokkal jobban illeszkedik a „szépirodalom” kategóriájába. Ez a tény elsősorban a narratív szinten fedezhető fel, valamint abban nyilvánul meg, ahogyan e két könyv az egyértelmű önéletrajzi jellegét közvetíti az olvasó felé – főleg ha figyelembe vesszük a könyvek borítóján található információkat. Mindkét esetben kétségtelenül az úgynevezett önéletírói paktummal van dolgunk, hiszen a Philippe Lejeune által leírt négy feltétel teljesül: (1) mindkét szöveg prózában íródott és a történetek látásmódja retrospektív, (2) mindkettő mű témája egy egyén sorsa, (3) a szerző (akinek a neve valós személyre utal) azonosul az elbeszélővel, (4) és az elbeszélő azonosul a főhőssel.16 Ugyanakkor míg Bruck első művében végig egyes szám első személyű, tipikusan önéletrajzi elbeszéléssel találkozunk, addig Az elveszett kenyér poétikailag összetettebb: vegyes narratívát használ. Ez kevésbé jellemző az autobiografikus szövegekre: az első harmincegy oldalon, ami nagyjából a regénynek az egynegyede, a narratíva egyes szám harmadik személyű. Utána átvált egyes szám első személyű elbeszélésbe, és így is marad a cselekmény végéig. Formai szempontból a harmadik személyű narratíva az úgynevezett perszonális narráció: az események egy Ditke nevű kislány nézőpontjából láthatók. A könyvnek ezen a részén a szöveg úgy stilizálódik, mintha gyerekelbeszélő szólalna meg. Ditke nézőpontja naiv és korlátozott, a kislány nem mindig érti, mi történik körülötte, és nincs tisztában azzal, hogy mi vár rá. Úgy él, mint a mesében, aminek azonban, mint hamar kiderül, nem lesz boldog vége. A mesekonvenciót már a regény első mondata is jelzi:

A narratíva megváltozása akkor történik, amikor a főszereplő családját először gettóba, utána pedig koncentrációs táborba deportálják. A kis Ditke ezután egy „gyorsított érési tanfolyamon” megy keresztül és Editté változik, akinek a hangja ezután már közvetlenül, vagyis egyes szám első személyben szólal meg. Ettől a pillanattól kezdve a narráció sokkal jobban hasonlít arra, amelyet a Ki téged így szeretből ismerünk. Az elemzett szövegek között azonban így is megfigyelhetők látványos különbségek, például az érvelés levezetésének módjában, amely Az elveszett kenyérben sokkal inkább reflektált, és már nem korlátozódik kizárólagosan a tények közlésére. A narrátor minden alkalommal kommentálja az egyes eseményeket és állást foglal a történtekkel kapcsolatban. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a regény több mint hatvan évvel korábban történt eseményeket mesél el. A szerző megfigyelései az időbeli távolság miatt jóval megfontoltabbak, bizonyos dolgokról alkotott véleménye az évek során sokkal tudatosabbá vált, és mentes a – valószínűleg a fiatalságával összefüggésbe hozható – meggondolatlanságoktól. Mindkét könyvben felvetődik egy olyan kérdés, amelyre vonatkozóan a szerző álláspontja a második, későbbi műben tűnik határozottabbnak és egyértelműbbnek, ez pedig a magyarok zsidógyűlölete. Bruck többször hangsúlyozta, hogy a legtöbb gyűlöletet az élete során a magyarok részéről tapasztalta. Sőt, meg tudott bocsátani a németeknek, akiket parancsvégrehajtónak tartott,19 de ezt a magyarokkal szemben nem tehette meg:

Bruck két átfogó önéletrajzi művet jegyez: az első az írói pálya kezdeteként, a második – bizonyos értelemben – annak lezárásaként értelmezhető. A szerző mindkét művében majdnem ugyanazokat a tényeket mesélte el, de különböző stratégiákat alkalmazott – a minimalistát és a mitologizálót –, ami két rendkívül eltérő narratívát eredményezett. A Ki téged így szeret egy fiatal, kevésbé tapasztalt írónő műve, aki – összhangban az életét vezérlő emlékezet kényszerével – spontán módon követi azt a belső kényszert, hogy megossza történetét. Ezzel szemben a több mint hatvan évvel később megjelent Az elveszett kenyér átgondolt, érett szerző által írt mű, egy olyan szerzőé, aki teljesen tisztában van azzal, hogy mit akar hátrahagyni. A fejezet elején bemutatott elméleti megfontolásokra hivatkozva elmondható, hogy Az elveszett kenyér annak az eredménye, amit Ryszard Nycz az úgynevezett emlékezet munkájának nevezett. A holokauszt témájával kapcsolatos hosszú felejtési és elfojtási folyamat, valamint csaknem tizenöt évnyi hallgatás után a szerző visszatért a múlt fájdalmas élményeihez, és másodszor is szembenézett velük. Így Az elveszett kenyér Bruck gazdag munkásságát összekötő kapocsnak bizonyult, hiszen számára az emlékezés volt életének első és a legfontosabb célja.

Eva Edith Eger magyar zsidó származású, csehszlovákiai születésű amerikai pszichológus, holokauszt-túlélő. A döntés22 (eredetiben: The Choice. Embrace the Possible)23 című angol nyelvű prózájában élete rendkívül viharos történetével szembesít – a zsidóellenes közhangulat okozta feszültségekkel teli kassai gyermekkorával, a deportálással, a megsemmisítő és a koncentrációs táborokban (Auschwitzban, Mauthausenben, Gunskirchenben) töltött traumatikus időszakkal, a lágerből való kiszabadulásával és a hazatérésével. Majd pedig az új élet kezdetével: az akkori Csehszlovákiában férjhez megy és megszüli első gyermekét, majd Amerikában még két gyermeknek ad életet, egyetemi diplomát szerez és traumakezelésre szakosodott pszichológusként kezd dolgozni. Eger műve az önéletrajzi irodalom hagyományait követi. Irodalmi szempontból az elbeszélői stílus meglehetősen takarékos, a narráció következetesen egyes szám első személyben zajlik és a tények elmesélésére összpontosít.

Eger prózájával párhuzamba állítható (a Friedmann Elviraként született) Livia Bitton Jackson magyar zsidó származású angol nyelvű szerző trilógiája. Ennek kötetei: Ezer évet éltem. A Holokausztba veszett gyerekkor24 (eredetiben: I Have Lived a Thousand Years: Growing Up in the Holocaust)25, A remény hídjai. Élet és a szerelem Auschwitz után26 (eredetiben: My Bridges of Hope: Searching for Love and Life After Auschwitz)27, Helló, Amerika!28 (eredetiben: Hello, America: A Refugee’s Journey from Auschwitz to the New World)29. Bitton-Jackson szenvedésekkel teli, drámai fordulatokban gazdag életének történetét ismerhetjük meg a három könyvből: a gettóban és a koncentrációs táborokban (Auschwitzban és Dachauban) való tartózkodását, a szülővárosába (Somorjába) való nehéz visszatérését és az amerikai emigrációban töltött életének kezdetét. Bitton Jackson narrációja hasonló regiszterben mozog, mint Eger prózája. Elbeszélői magatartása inkább tárgyilagos és mimetikus, ami jellemző a memoárirodalomra.30