Magdalena Roguska-Németh: Mozgásban, múltban, nyelvben, tányéron
›
Utószó

Utószó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A jelen könyvben alkalmazott kutatási perspektíva szerint a művek elemzésre való kiválasztásának fő szempontja nem az volt, hogy milyen nyelven íródtak, hanem szerzőik kulturális háttere. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy általános érvényű következtetéseket fogalmazzunk meg a viszonylag széles és heterogén, magyar háttérrel rendelkező transzkulturális szerzőkből álló csoportra vonatkozóan. A kutatásunk irányát az Előszóban felsorolt kérdések határozták meg, amelyekre most megpróbálunk választ adni.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A legfőbb kérdés arra vonatkozott, hogyan illeszkedik a magyar hátterű szerzők multikulturális identitása abba az új nyelvi valóságba, amelyben szövegeik elhelyezkednek, valamint az a tény, hogy közülük sokan nem anyanyelvükön írnak, vagyis nem egy „megszokott”, az anyanyelv által jelentett otthonos térben mozognak, hatással van-e műveik nyelvi, stilisztikai és tematikus rétegére. A kötetben bemutatott elemzések azt bizonyítják, hogy a magyar háttérrel rendelkező írók transzkulturális térbe kerülése a szövegek szinte minden szintjén értelmezhető jelenség. Nyelvi és stilisztikai szempontból gyakran találkozunk heterogén, eklektikus, sőt olykor kifejezetten hibrid jellegű alkotásokkal. Ennek markáns példája Terézia Mora Nap mint nap című műve, amely a cselekmény rendjét a kronológia elhagyásával és többszöri retrospekció alkalmazásával bontja meg, miközben különböző narrációs mintákból merít párhuzamosan. Ennek eredményeként Mora regényének narrációja hibrid – sokhangú és többrétegű.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szöveg hibriditásának egy másik, lexikai szintre korlátozódó példája Melinda Nadj Abonji Galambok röppenek föl című műve. A szerző az eredetileg német nyelven írt szöveget számos, különböző nyelvekből származó betoldással látja el: magyar, angol, szerb-horvát elemekkel, valamint a német svájci dialektusának kifejezéseivel. Mindez azt a célt szolgálja, hogy hangsúlyozza az általa bemutatott valóság heterogenitását – a Svájc német nyelvterületén, emigrációban élő vajdasági magyarok közegét.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A nyelvi megoldások szempontjából rendkívül érdekesnek bizonyult David Szalay prózája is. Turbulence című könyve az úgynevezett „mozgásban levés” poétikájának példája, amely narratív és strukturális megoldásokban nyer kifejezést: a narráció többnézőpontúságában, a szerkezet fragmentáltságában, a folyton változó helyszínekben, valamint a szereplők multikulturalitásában.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ilma Rakusa viszont a Rengeteg tenger című művében a prózaköltészet regiszteréhez nyúlt. A szerző látszólag egyszerű megfogalmazásokkal él, rövid mondatokat és tömör szerkezeteket használ, amelyekben jól érzékelhető a lírai feszültség. Különféle stilisztikai eszközöket és eljárásokat alkalmaz (többek között ismétléseket, anaforákat, szintaktikai párhuzamokra épülő konstrukciókat), amelyek a szöveg határozott ritmizálásához vezetnek. A Rengeteg tenger egyedi stílusa a főszereplő lelkiállapotának reprezentációjaként értelmezhető, aki nehezen alkalmazkodik a folyamatos helyváltoztatásokhoz, és akinek a világban való létét ideiglenesség és instabilitás jellemzi.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A nyelvi réteg és a mű tematikájának összehangolásáról Edith Bruck és Agota Kristof esetében is beszélhetünk. Mindketten úgynevezett transzlingvális memoárok szerzői, amelyek a nyelvváltás folyamatát írják le. Mindkét írónő takarékos, sőt mondhatni szikár nyelvi stílust alkalmazott műveiben, mellőzve minden fölösleges díszítést, amely feleslegesen „megterhelhette” volna a történetvezetést. E sajátos nyelvi formáltság összhangban áll az általuk tárgyalt kérdésekkel – Bruck esetében a traumatikus anyanyelv elutasításának és a múlttal nem terhelt nyelv befogadásának folyamatával, Kristof esetében pedig az anyanyelv elvesztésével és az „ellenséges” nyelv írói nyelveként való elfogadásával.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A magyar hátterű transzkulturális szerzők műveinek egyik további fontos közös jellemzője az önéletrajzi, vallomásos konvenció fenntartása. A munkában elemzett húsz mű közül tizenötben első személyű, mindössze ötben pedig harmadik személyű narrációval találkozunk. Érdekes példa a narratív forma sajátos játékára Bruck Az elveszett kenyér című műve, amelyben nagyjából harminc oldal – vagyis a teljes szöveg körülbelül egynegyede után – a harmadik személyű elbeszélés első személyűre vált. Ennek a megoldásnak egy lehetséges értelmezése, hogy az elbeszélő nehezen tud azonosulni az Auschwitz előtti önmagával. Gyermeki énje, amely még nem tapasztalta meg a koncentrációs táborok traumáját, teljesen más, mint amivé később vált. A harmadik személyű narráció tehát lehetővé teszi a főszereplő számára, hogy távolságot tartson önmagától, míg az első személyű elbeszélés már annak a kísérlete, hogy szembenézzen azzal az énjével, akivé Auschwitz után lett.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ami a transzkulturális szerzők által kedvelt tematikák körét illeti, a legfontosabb irányokat már a tartalomjegyzék is kijelölte. A fő fejezetek meghatározásának kulcsát azok a motívumok és toposzok adták, amelyeket a transzkulturális írók a leggyakrabban vetnek fel műveikben. A transzkulturális irodalom első nagy témája kétségtelenül az utazás és a mozgásban levés. Könyvünkben ennek példáját három olyan mű szolgáltatta, amelyeket transzkulturális identitásnarratíváknak neveztünk. Melinda Nadj Abonji Galambok röppenek föl, Ilma Rakusa Rengeteg tenger, valamint Nagy Ildikó Noémi Urban Nomad című művében olyan női szereplők vannak középpontban, akik szó szerinti vagy átvitt értelemben folyamatosan mozgásban vannak. Az „utazásaik” rendszerint a körülmények kényszere nyomán indulnak, különböző úti célok felé vezetnek, ám végső soron nem annyira egy konkrét cél eléréséről szólnak, hanem inkább keresésről – önmaguk, az élet értelme és az identitás felkutatásáról.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

David Szalay szereplői is utaznak, és ebben az esetben sem olyan motivációk állnak a helyváltoztatás mögött, amelyek az utazásokra tipikusan jellemzőek lennének – mint például a vágy valami különleges megtapasztalására vagy új helyek felfedezésére. A Turbulence lapjain az utazás valójában menekülés: a szereplők azért kelnek útra, hogy elfeledjék az őket gyötrő problémákat és kiszakadjanak a nehéz mindennapokból.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Végül pedig a mozgás, pontosabban a migráció áll a Terézia Mora Nap mint nap című regényének főszereplőjét mozgató erő hátterében. Egy kivételes képességekkel megáldott, ugyanakkor traumákkal terhelt, elveszett és összezavarodott ember, aki – akárcsak az összes korábban említett mű hősei – folyamatosan keresi a helyét a világban, de nem találja.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A transzkulturális szerzők által gyakran érintett másik nagy téma az emlékezet és a múlt feldolgozása. Szereplői vagy a saját múltjukra koncentrálnak, és vetnek számot traumáikkal, mint például Edith Bruck Ki téged így szeret és Az elveszett kenyér című műveiben, vagy felmenőik múltjához nyúlnak vissza, hogy szembenézhessenek a jelennel, mint Charlotte Mendelson Törtmagyar és Sacha Batthyany És nekem mi közöm ehhez? című kötete.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Érdekes példát nyújtanak a transzkulturális írók fontos történelmi eseményekről való véleménynyilvánítására Zsuzsa Bánk Az úszó és Tibor Fischer A béka segge alatt című művei. Ezek az írók visszatérnek az 1956-os októberi eseményekhez, ám nem azzal a céllal, hogy a harcoló magyarok hősiességét bizonyítsák, hanem hogy felhívják a figyelmet azokra, akiket a „nagy történelem” általában megfoszt a szólás lehetőségétől és a perifériára szorít: az önkéntelen résztvevőkre és az 1956-os felkelés áldozataira. Ez a megközelítés a magyarok számára rendkívül fontos esemény, a forradalom ábrázolásában a történelmi mítoszok lebontására tett kísérletnek tekinthető.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A transzkulturális irodalom középpontjában továbbá a nyelv áll, ami érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a transzkulturális írók nagy része transznyelvű. A nyelvvel folytatott küzdelmekre és a megfelelő kifejezésmód keresésére vonatkozó reflexiók nagyon gyakran tematizálódnak. Egyes művekben azonban a nyelvvel kapcsolatos kérdések kiemelt helyet foglalnak el. Alice Kaplan ezeket a műveket nyelvi memoárnak, Mary Besemeres pedig transzlingvális memoárnak nevezte. Mindkét kifejezés olyan művekre utal, amelyeket Edith Bruck Ki téged így szeret és Agota Kristof Az analfabéta című műveinek példáján mutattunk be. Szereplőik elutasítják az őket traumatizáló nyelvet (Bruck) vagy feláldozzák anyanyelvüket (Kristof), hogy új nyelveken és új valóságokban építsék fel új énjüket.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Végül a transzkulturális írók meglepően gyakran írnak ételről, ami műveikben különböző funkciókat tölt be – időgépként szolgálnak, a múlt iránti nosztalgia kifejezői vagy az elveszett ízek iránti vágyakozásra utalnak, amelyek a szereplőket az általuk hátrahagyott helyekre, a régmúlt évekre és az általuk hiányolt emberekre emlékeztetik. Végeredményben azonban szinte minden esetben az étel a szereplők identitásának fenntartását, újjáépítését vagy kialakítását szolgálja. E törekvések különösen jól láthatóak két műben: Viviane Chocas Magyar bazár és Krzysztof Varga Magyar trilógia című könyveiben. Mindkét szerzőnél az étel központi motívum, ami már a szerkezet szintjén is észrevehető – a könyvek, illetve a fejezetek címei többé-kevésbé metaforikus módon utalnak jól ismert magyar ételekre. Végső soron azonban az étel csupán ürügyül szolgál arra, hogy a szereplők transzkulturális identitásáról beszélhessünk, akik a gyerekkorukból ismert, az elbeszélés idejére már elfeledett ízek segítségével próbálják – akár mozaikosan – összerakni identitásukat.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Értelmezéseink másik fontos kérdése volt, hogy milyen helyet foglalnak el a transzkulturális írók azokon a nemzeti irodalmakon belül, amelyekhez nyelvük vagy származásuk révén kapcsolódnak, valamint hogy milyen esélyeik vannak arra, hogy beírják nevüket a nemzeti irodalmi kánonokba; és vajon azoknak, akik nem anyanyelvükön írnak, már előre a kánonból való kizárás és a történelem perifériájára szorítás-e a sorsuk.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelmű választ adni. Egyrészt kétségtelennek tűnik, hogy bizonyos okokból (amelyeket főként a könyvünk utolsó, hetedik fejezetében tárgyaltunk) a transzkulturális írók esélyei arra, hogy helyet találjanak a nemzeti irodalmak emlékezetében, korlátozottak. Másrészt két, magyar hátterű transzkulturális írónő – Edith Bruck és Agota Kristof – recepciótörténete azt mutatja, hogy az a szubjektív, bárhogyan is érzékelt meggyőződésük, miszerint nem foglalják el méltó helyüket azon országok irodalmában, amelyek nyelvén írnak, ellentétben áll az olasz (Bruck) és a francia (Kristof) irodalomban tapasztalt fogadtatással, valamint a közelmúltban Magyarországon megfigyelhető, munkásságuk iránti érdeklődés látványos növekedésével. Harmadrészt azonban ez az érdeklődésnövekedés (eddig legalábbis) nem vezetett ahhoz, hogy műveik helyet kapjanak a magyar irodalomtörténetekben. Ezekben ugyanis, ha egyáltalán foglalkoznak a transzkulturális irodalommal, az ilyen szerzők rendszerint a margóra szorulnak, a nemzeti kánon megkérdőjelezhetetlennek tekintett szerzőinek árnyékában helyezkednek el.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Talán érdemes lenne éppen ezért megváltoztatni a szemléletet – vagyis feladni a transzkulturális írók nemzeti kánonokban való helyéért folytatott „küzdelmet”, és felhagyni azzal, hogy az irodalomtörténészeket hibáztassuk azért, ha irodalomtörténeteikből kihagyják azokat a szerzőket, akiknek egy adott irodalomhoz való tartozásában nem biztosak. Bárki, akinek valaha is kellett szerzőket választania egy adott irodalom képviseletére (akár irodalomtörténeti órákon használt tananyagok összeállításakor), tudja, milyen nehéz feladatról van szó. Talán a transzkulturális írók helyét egyáltalán nem a nemzeti kánonokban kellene keresni? Nem inkább szupranacionális kánonokra kellene törekedniük, amelyekben – ahogy Anders Pettersson javasolja – nyelvtől függetlenül mindenkinek helye van? Ezekre a kérdésekre ebben a könyvben már nem adunk választ. Azonban kétségtelen, hogy érdemes velük foglalkozni, mélyebb átgondolást igényelnek. De már nem itt és nem most.
 
chevron_left
chevron_right
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next
A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:
    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave