Katona Klára

Ez nem személyes ügy, szigorúan üzlet!(?)

A vállalati célok lehetséges kombinációi és azok indokoltsága

2.1. Megbízó–ügynök elmélet: a részvényes a vállalat tulajdonosa. A vállalat célja a nyereségmaximalizálás a menedzsment érdekeltségének megteremtésével.

A megbízó–ügynök elmélet élezi ki leginkább a két fél, a tulajdonos és a vezetőség/menedzsment közötti érdekellentétet. Az elméletet M. C. Jensen és W. H. Meckling dolgozta ki 1976-ban. Az elmélet kiindulópontja az, hogy a vállalat tulajdonosa mint megbízó szerződés keretében megbízza a vállalat vezetőjét mint ügynököt, hogy végezzen helyette vagy a nevében bizonyos tevékenységeket, ami egyszersmind néhány döntési jogkör átadását is jelenti az ügynök számára (Jensen és Meckling, 1976). Ez a szerződéses kapcsolat óhatatlanul is érdekütközéshez vezethet. A két fél közötti információs aszimmetria ugyanakkor a menedzsment érdekérvényesítésének kedvez, hiszen ők birtokolják a vállalattal kapcsolatos összes lényeges adatot, míg a tulajdonosoknak csak közvetett lehetőségei vannak arra, hogy ellenőrizzék a menedzsmenttől kapott tájékoztatás valóságtartalmát. A menedzserek kivételezett státuszát a 20. században dominánssá váló ún. menedzserkapitalizmus is megerősíti. Ez a fogalom többek között azt jelenti, hogy a részvénytársaságok igazgatótanácsai nagyrészt saját maguk választották ki magukat. Még ma is nagyon nehéz a részvénytársaságok szétszórt részvényesei számára eltávolítani egy hivatalban lévő igazgatótanácsot, és ezáltal kikényszeríteni a tulajdonosi érdekek képviseletét (Stout, 2013, 2005). Az eltávolításra pedig azért volna szükség adott esetben, mert számolni kell a menedzsment opportunizmusával, vagyis azzal a lehetőséggel, hogy ha a saját érdekei úgy kívánják, ha érdekei eltérnek a tulajdonosétól, akkor a vállalatvezető nem fog habozni azokat a tulajdonosok kárára, akár azok megtévesztése árán is érvényesíteni. A tulajdonosnak erre az eshetőségre fel kell készülnie, és kezelnie kell az eltérő érdekek és célok miatt fennálló problémát, ami veszélyeztetheti nyereségmaximalizálási törekvéseit. Ilyen eszköz lehet például egy megfelelő érdekeltségi rendszer kialakítása vagy a menedzsment számára felkínált részvényesi opció. Bármelyik megoldást is választja a tulajdonos, az ún. ügynöki költségeket meg kell fizetnie, hogy céljai eredményesen megvalósuljanak.

A megbízó–ügynök elmélet tehát tudomásul veszi a vállalati vezetés tulajdonostól eltérő érdekeinek és céljainak létét, de nem beépíteni akarja azokat a vállalati célok közé, hanem kiküszöbölni, hiszen jogtalannak tartja azokat. Kiindulópontja a menedzser opportunizmusa, vagyis eleve feltételezi, hogy a vezető csalni, hazudni vagy akár lopni is fog, hogy kijátssza a megbízóit. Hogy ezt ne tegye, szintén egy opportunista megoldást javasol a tulajdonosoknak, amit akár úgy is megfogalmazhatnánk, hogy „fizetek neked azért, hogy ne lopj meg engem”. Tehát az elmélet alapfeltételezése és megoldási javaslata is az opportunizmusra épül.

Noha a megbízó–ügynök elmélet az egyik legnagyobb hatású vállalatelmélet, ennek ellenére számos kritika érte az elmúlt évtizedekben. Stout fent idézett 2012-es művében például nemcsak azt tagadja, hogy a részvényes teljeskörűen birtokolná a vállalatot, hanem azt is, hogy a tulajdonos megbízó, a menedzser pedig ügynök lenne. Ugyanúgy, mint fent, az Egyesült Államokban érvényes jogi szabályozásra hivatkozva cáfolja, hogy a menedzsernek kötelessége lenne kizárólagosan a részvényesi értéket növelnie. Ez csak egy opció, amit a vezető választhat. Mivel nincs ilyen kötelezettsége, így számon sem lehet ezt rajta kérni. A menedzser jogosult más célok mellett is dönteni adott esetben, mint a nyereségmaximalizálás. Nemcsak az Egyesült Államokban, de az Egyesült Királyságban sem tekinthető jogi követelménynek a részvényesek elsőbbségének normája, legalábbis a részvényesek értékmaximalizálásának kérdésében (Smith és Rönnegard,2016). A kanadai bírósági döntések is tükrözik a vállalati vezetők kötelezettségeinek eltolódását a részvényesek elsőbbségét szem előtt tartó megközelítéstől az egyéb érdekelt felek szempontjai felé (Waitzer és Sarro, 2018).

Az empirikus kutatási eredmények a 2008-as pénzügyi válság kapcsán arra is rámutatnak, hogy ha az az egyetlen cél, hogy a vezetőket és a munkavállalókat a tulajdonosok nyereségmaximalizáló céljainak szolgálatába állítsák, akkor ez súlyos visszaélésekhez, sőt válságok kialakulásához is vezethet. Így például az amerikai bankok jellemzően nyereségmaximalizálásra ösztönző bónuszrendszerének köszönhetően növekedett meg a még szakemberek számára is átláthatatlanul komplex pénzügyi innovációk száma az amerikai bankszektorban, amelyek gyors sikert és meggazdagodást ígértek az alkalmazottaknak, de végső soron komoly szerepük volt a 2008-as pénzügyi válság kialakulásában és globális elterjedésében (Cohn et al., 2014).

Ráadásul a részvényesi érdek mint olyan nem létezik. Vannak rövid távú, hosszú távú, magas és alacsony kockázatú részvényesi érdekek. A részvényesek között vannak nagy intézményi befektetők és kisbefektetők egyaránt, és mindezek az érdekek jellemzően eltérnek egymástól. Egy 2021-ben készült empirikus kutatás, amelyet a Share Action, egy vállalati szavazásra szakosodott nonprofit szervezet végzett, arra mutat rá, hogy a részvényesek érdekeltsége korántsem egységes. Megállapítható, hogy a világ legnagyobb vagyonkezelői a vizsgált esetek több mint 60%-ában a többi részvényes környezeti fenntarthatóságot és/vagy társadalmi aggályokat támogató javaslatai ellen szavaztak (Sood et al., 2021). A szavazások egyértelműen azt tükrözték, hogy a törzsbefektetőknek más prioritásaik vannak, mint a többi tulajdonosnak, és ezek nem esnek egybe a társadalom számára fontos célokkal sem. A fent leírt kritikán túl azt is látnunk kell, hogy ez az elmélet nem ad választ a közjó kérdésére sem, nem is foglalkozik ezzel. Leginkább csak kezeli a „hiénák” harcát.

Ez nem személyes ügy, szigorúan üzlet!(?)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 227 3

Menedzsment

Vajon üzleti vállalkozásnak tekinthető-e bármilyen tevékenység, amely komoly tőkebefektetés mellett, racionális döntéseket hozva, anyagi és egyéb kockázatot vállalva, hatékonyságra és nyereségességre törekszik? Független-e az üzleti vállalkozás fogalmi hatálya attól a tevékenységtől, amit a vállalkozás folytat, illetve azoktól az eszközöktől, amelyeket alkalmaz az üzleti haszon elérése érdekében? Ha egyes piaci szereplőknek gazdasági hatalmuk folytán meghatározó befolyása lehet a politikára és az igazságszolgáltatásra, akkor vajon tekinthetjük-e a jogszabályokat abszolút eszközöknek a társadalom erkölcsi normáinak kikényszerítésére a piaci tranzakciók során? Ha emberek sokaságáért, egy komoly méretű hálózatért egy személyben felel valaki, akkor milyen és mekkora felhatalmazást jelenhet ez a számára? Vajon egy üzleti vállalkozás tekintheti-e magát olyan (politikai) szereplőnek, akinek joga, sőt, kötelessége az általa képviselt közösség tagjai érdekében átalakítani a jogi, politikai, hatalmi viszonyokat? A marketingkommunikáció és médiabefolyás milyen mértékben használható fel az üzleti döntések és lépések – a tényleges indokoktól gyakran eltérő - legitimálására? Ha valamilyen lépés üzletileg indokolható, és nyereséget eredményez, akkor ez önmagában elegendő-e a döntés helyességének igazolására? Kell-e a piaci döntések során más, személyes, emberi, erkölcsi szempontokat is figyelembe venni, vagy olyan üzleten és jogrendszeren kívüli egyéb feltételt megfontolni, amely miatt akár a haszonról is le kell mondania a vállalkozásnak? Szétválasztható-e az ember személyes élete attól a valakitől, aki az üzleti életben döntéseket hoz és cselekszik? Más erkölcsi normák vonatkoznak-e a magánszemélyre és az üzletemberre? Van-e egy kizárólag az üzleti élet számára fenntartott erkölcsmentes zóna, egy ’moral safe space’, ahol az üzleti szereplőknek mint magánembereknek „nem ér a neve”? A könyv ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Hivatkozás: https://mersz.hu/katona-ez-nem-szemelyes-ugy-szigoruan-uzlet//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero