Válts MeRSZ+ -ra!

MeRSZ online
okoskönyvtár

Több száz tankönyv egy helyen.
Online. Bárhol. Bármikor.

Mátyás Szabolcs

Szemelvények a magyar kriminológia történetéből

a kezdetektől 1990-ig

1.4.2. 1957-től a rendszerváltozásig

Az 1956-os forradalmat követően néhány évvel elindult a konszolidáció, amikortól, ha nem is szabad, de már szabadabb légkörben lehetett a kriminológiával is foglalkozni.
A magyar kriminológia intézményesítésének és tudományos szervezetbe való tömörülésének igénye már több mint egy évszázaddal ezelőtt felmerült. A két világháború közötti időszakban azonban sem kutatóintézet nem jött létre (leszámítva a Tanácsköztársaság alatt létrejött megkérdőjelezhető tudományos teljesítményt végző intézetet), sem tudományos társaságba nem tömörültek a honi szakemberek. A második világháború kitörése ezt a folyamatot tovább odázta.
 
 
A kriminológiai kutatások előmozdítása érdekében, 1960-ban hozták létre Országos Kriminalisztikai Intézetet, amelynek első igazgatója Gödöny József (1925–1993) volt. Az intézmény a Legfőbb Ügyészség felügyelete alatt működik.
 
Kezdetben szinte kizárólag jogi végzettségű, ügyészségi háttérrel rendelkező szakemberek dolgoztak itt,1 később azonban a tudományos paletta kiszélesedett: szociológusok, történészek, pszichológusok és kriminológusok is csatlakoztak a kutatóintézethez. 1971-ben az intézet felvette az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet (OKKrI) nevet, amely már nevében is jelezte a kriminológiai kutatások elsődlegességét. Az évtizedek során az OKRI Magyarország egyik legjelentősebb bűnügyi kutatóintézetévé nőtte ki magát. 1999 óta Országos Kriminológiai Intézet néven működik. Feladata a „bűnözés kutatása, a kriminológia, a kriminalisztika és a büntetőjog-tudományok elméletének és gyakorlatának fejlesztése, a kutatási eredmények hasznosításának elősegítése, és hasznosítása az ügyészi továbbképzés területén” (URL5).
A tudományos intézet elnevezésével kapcsolatban érdemes megemlíteni egy – nevezhetnénk tudománytörténeti érdekességnek is, de inkább a kor siralmas politikai viszonyait és gondolkodásmódját jellemző – körülményt: miért nem szerepel az intézet nevében a kriminológia szó, holott a bűnözés kutatására hozták már létre 1960-ban is. Az ok csupán az volt, hogy a kriminológia szó még mindig sok embernek bántotta a fülét, ezért a hasonló hangzású kriminalisztika szó került inkább az intézet nevébe (Gödöny 1986 után Lévay 2016).
Az OKRI mellett említsünk meg egy másik tudományos műhelyt is, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetét. Kriminológiai szempontból kisebb a súlya, mint az OKRI-nak, mivel a jogtudomány egészének művelése céljából hozták létre, ezért nem korlátozódhatott a kutatás kizárólag a kriminológiára, azonban számos neves szakember évtizedeken keresztül kutathatott itt, sok esetben pedig „búvóhelyként” szolgált azok számára, akiktől politikai okok miatt megvonták a katedrát.
A politikai enyhülés az oktatás területén is éreztette a hatását. Ennek egyik jele, hogy a jogi felsőoktatásban egy miniszteri utasítás kötelező tárggyá tette a kriminológiát (1963). Még ha az uralkodó rendszer ideológiájával átitatott is volt a tananyag, de legalább éves szinten néhány száz diák úgy került ki az iskolapadokból, hogy hallott a kriminológiáról, és megismerte annak legfontosabb kutatási céljait és eredményeit.
A Művelődési Közlöny 1963. évi 19. számában a miniszteri utasítások között szerepelt „a művelődésügyi miniszter 166/1963. M. K. 19.) MM számú utasítása az állam- és jogtudományi karok nappali tagozatának tantervéről”. Ebben az állam- és jogtudományi karok tantervét és vizsgarendjét szabályozták. A módosítás tartalmazta, hogy nappali tagozaton a 7. szemeszterben (4. év) speciálkollégiumként kellett meghirdetni a kriminológia tárgyat, amit heti 2 óra (előadás) időtartamban kellett oktatni, a stúdiumot pedig kollokviumnak kellett zárnia. A levelező tagozaton később szabályozta a művelődési miniszter a kriminológia oktatását. A 152/1966. (M. K. 14.) MM számú utasítás alapján a büntetőjog tárgy után volt lehetséges a tárgy abszolválása.
Az új tárgy hamar népszerű lett az egyetemi hallgatók körében, és az ELTE-n 1965-ben már tudományos diákkör is alakult, melynek 1968-ban 54 tagja volt. Havonta egy alkalommal gyűltek össze a diákkör tagjai, akik munkacsoportban tevékenykedtek, és gyakorlati jellegű kriminológiai kutatásokat végeztek. A tudományos diákkör vezető tanára Gönczöl Katalin tanársegéd volt, míg tiszteletbeli elnöknek a hallgatók Vígh József egyetemi docenst választották meg (Boross 1968, 1).
A tárgy bevezetésével kapcsolatban Vígh József 1967-ben összegezte az addigi tapasztalatokat. A tárgy főkollégiumként az 1965/1966. tanévtől szerepelt a jogi felsőoktatás tantervében (ezt megelőzően speciálkollégium volt), heti 2 óra elméleti előadással (összesen 30 óra), gyakorlati foglalkozás (szeminárium) nélkül. Vígh docens a rendelkezésre álló órakeretet kevesellte, ezért javasolta szemináriumi órák bevezetését is. Megjegyzi, hogy a Szovjetunióban 80 órán keresztül tanulnak a diákok kriminológiát, amiből 32 óra szeminárium. A kétéves tapasztalat alapján sikeresnek tartja a tárgy bevezetését, a diákok nagy érdeklődést mutatnak a kriminológia iránt, amit az is mutat, hogy évente 20–30 diák szeretne kriminológiai témában szakdolgozatot írni (Vígh 1967).
Ugyancsak a politikai enyhülés jele volt, hogy 1963-ban egy két főből álló magyar küldöttség (Horváth Tibor, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete büntetőjogi osztályának vezetője és Viski László tudományos főmunkatárs) részt vehetett Leningrádban (ma: Szentpétervár) 1963. május 14–18-a között egy nemzetközi bűnügyi tudományos konferencián, amin a szovjet kutatókon kívül a „népi demokratikus” országok meghívottjai vettek részt. Horváth Tibor a magyar büntetőpolitika és büntető törvényhozás fejlődéséről, míg Viski László a hazai kriminológiai kutatások helyzetéről és az alkoholizmus elleni küzdelem büntetőjogi eszközeiről tartott előadást (Viski 1963).
A kriminálstatisztika területén mérföldkőnek tekinthető az ERÜBS, az Egységes Rendőrségi és Ügyészségi Bűnügyi Statisztikai rendszer (jelenleg: ENyüBS) létrehozása (1964). A bűnözés regisztrálása és mérése szempontjából szükséges volt egy országos, egységes rendszer létrehozása. Ennek a bevezetése ugyan a hatvanas évek közepére esett, azonban már 1956-ból is találunk arra forrásokat, hogy szükséges lenne a rendőrségi, ügyészségi és bírósági statisztikát összhangba hozni, és a párhuzamos adatgyűjtéseket megszüntetni. Erről a problémáról lehet olvasni a Jogtudományi Közlöny 1956-os számában is.
„A módszerek különbözősége következtében egyre több nehézség gördült az illetékes kormányszervek tájékozódásának útjába, s mindinkább előtérbe került az egységes bűnügyi statisztikai rendszer programjának kiépítése. Ennek eredményeképpen az 1956. évi beszámoló rendszerek előkészítése során sikerült közelebb hozni a rendőrségi, ügyészségi és a bírósági statisztika módszereinek alapvető kérdéseit. Az összhang megteremtésének programjában legjelentősebb eredmény volt a bűncselekmények és a foglalkozási adatok csoportosításának azonos elvek szerinti koordinálása, továbbá egyes párhuzamos adatgyűjtések megszüntetése. Sikerült az adatok feldolgozásának időrendjét is összhangba hozni a megyei szervek kölcsönös és az országos szervek együttesen is elkészülő negyedévi statisztikai tájékoztatása céljából” (Mádai 1956, 423).
 
Az új statisztikai rendszerről mindössze két forrás lelhető fel az 1964-es évből az Aracanum adatbázisban. Kovacsics József úgy nyilatkozott a Magyar Rendőr folyóiratban, hogy a létrehozás óta lehetőség nyílt a rendőrségi statisztika adatainak a felhasználására (Kovacsics 1964). Zárójelben azért jegyezzük meg, hogy ez akkor csak egy elég szűk körnek adatott meg.
A másik forrás Vermes Miklóshoz köthető, aki kiemeli a kriminológiai felhasználás lehetőségeit is, bár a „mélyreható” és „sokoldalú” felhasználás lehetősége még évtizedeken keresztül váratott magára.
„Ebben a vonatkozásban igen komoly előrehaladást jelent az új rendőrségi és ügyészségi egységes bűnügyi statisztikai rendszer, amelynek alapjába statisztikai adatszolgáltatás kiterjed a leglényegesebb kriminológiai ténykörülményekre is. Ily módon lehetővé fog válni a feltűnő jelenségek mélyreható és sokoldalú speciális vizsgálata és általános szintű megállapítások kidolgozása” (Vermes 1964, 138).
 
Az ELTE oktatóinak kezdeményezésére 1967-ben Országos Kriminológiai Munkaközösség alakult. Alakuló ülésüket április 14-én tartották, ahol számos egyéb téma mellett a bűnözés megelőzésének eszközeivel, az utógondozás kérdésével, valamint a büntetés-végrehajtás problémáival foglalkoztak. A tudományos közösség munkájában az Országos Kriminalisztikai Intézet, az Állam- és Jogtudományi Intézet, az Igazságügyi Minisztérium, a Legfelsőbb Bíróság, a Legfőbb Ügyészség és a Belügyminisztérium tudományos kutatói és kriminológiával foglalkozó szakemberei vettek részt (Kulcsár 1967).
 
A kriminológia hazai történetét vizsgálva azt láthatjuk, hogy tudományosan a legaktívabb a Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara volt. Ezt jól mutatja, hogy az ELTE volt az a felsőoktatási intézmény, ahol elsőként írtak ki egyetemi tanári pályázatot a „Kriminológia és az ahhoz kapcsolódó más bűnügyi tudományok” tárgyainak oktatására. A pályázati kiírás 1976-ban jelent meg a Művelődési Közlöny 4. számában, melyet Vígh József egyetemi docens nyert el (1976).
A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen 1984-ben írtak ki docensi pályázatot a büntetőjog és a kriminológia tanítására.
 
Az egyre szélesebb körben elismert kriminológia területén mind többen szereztek tudományos fokozatot, s kriminológiai témájú publikációik által léptek előre az egyetemi ranglétrán. A kezdetektől nézve (a rendszerváltozásig) az alábbi személyek szereztek e tudományági részterületen tudományos fokozatot:
 
Balogh Jenő (1913): A kriminológia hatása a büntető ítélkezésre (akadémiai székfoglaló)
Vigh József (1962): A fiatalkori bűnözés Magyarországon (kandidátusi értekezés)
Vermes Miklós (1969): A kriminológia alapkérdései (kandidátusi értekezés)
Vigh József (1974): Kauzalitás, determináció és prognózis a kriminológiában (akadémiai doktori disszertáció)
Diczig István (1975): A társadalmi tulajdon elleni bűnözés kriminológiai kérdései, különös tekintettel a csoportos elkövetési formákra (kandidátusi értekezés)
Gönczöl Katalin (1978): Visszaeső bűnelkövetők tipológiája (kandidátusi értekezés)
Finszter Géza (1983): Az állam elleni bűncselekmények kriminológiája (kandidátusi értekezés)
Bakóczi Antal (1983): Az emberölés kriminológiája (kandidátusi értekezés)
Ferencz Zoltán (1983): A bűncselekmény-szituáció kriminológiai jellemzői (kandidátusi értekezés)
Tauber István (1984): Hátrányos társadalmi helyzet, cigányság, bűnözés (kandidátusi értekezés)
Irk Ferenc (1986): A gondatlan bűnözés kriminológiája (doktori értekezés)
Gönczöl Katalin (1989): A „bűnös szegények” (akadémiai doktori disszertáció)
 
Az újjászületett tudomány új kutatási területeket is talált magának, többségében gyakorlatias jellegű problémák okait kívánta feltárni. Az 1960-as és 1970-es évektől kezdve látványosan bővült a kutatási témák köre, és egyre több, korábban tabunak tekintett területtel is foglalkozhattak a kutatók. Ezek közül az áldozattan (viktimológia),2 a korrupciós bűncselekmények,3 a bűnözés előrejelzése (kriminálprognosztika)4, a prostitúció,5 a bűnelkövetők személyiségének kutatása,6 a gyermek- és fiatalkori bűnözés,7 a kábítószerrel8 és a bűnözés térbeliségével kapcsolatos vizsgálatok,9 a kriminológiaelmélet,10 a visszaeső bűnözés,11 az erőszakos bűnözés12, a közlekedéskriminológia13 területét érdemes kiemelni, s egyre inkább előtérbe kerültek az egyes bűncselekményi kategóriákra vonatkozó kutatások (Sz. 1982).
Új lendületet vettek a kriminálpszichológiai és kriminálstatisztikai vizsgálatok is. Előbbi kapcsán Gegesi Kiss Pál, P. Liebermann Lucy, 14 György Júlia, 15 Majláth György 16 és Popper Péter 17 nevét kell kiemelni, míg utóbbi terület esetében Vavró István 18 , Balázs József, 19 Borsi Zoltán és Halász Kálmán 20 , Kovacsicsné Nagy Katalin 21 nevét ( Lévay 2016 ).
Mérföldkő volt a kriminológia oktatása során, hogy a Földvári József–Vigh József szerzőpáros 1966-ban megírta Kriminológia című egyetemi jegyzetet, amely sokáig szolgált tankönyvként más egyetemek hallgatói számára is.22
A hazai kriminológusoknak és a rendészettudomány kutatóinak nagy lehetőséget jelentett a nemzetközi tudományos vérkeringésbe történő bekapcsolódásra, Szabó Dénes Kanadában élő professzor „megjelenése” a hazai tudományos életben. A korabeli folyóiratok először 1979-et jelölik meg, mint azt az évet, amikor az ELTE-re látogatott a nemzetközi hírű kriminológus, azonban már az 1960-as évek elejétől kapcsolatot tartott fenn hazai büntetőjogászokkal és kriminológusokkal (sz. n. 1985).
 
 
Szabó Dénesnek köszönhetően olyan tudományos impulzusok érték a hazai tudóstársadalmat, ami jelentős fejlődést eredményezett. Számos szakkönyv, folyóirat, külföldi ösztöndíjak követték Szabó látogatásait, s természetesen a nyitott és független gondolkodásmód megjelenése, amelyre a zárt határokkal rendelkező országban a legnagyobb szükség volt.
 
1979. május 9-ei látogatásáról az ELTE diáklapja, az Egyetemi Lapok is beszámolt (sz. n. 1979a). A világban Denis Szabó néven ismert kutatónak az egyik legfontosabb műve a Kriminológia és kriminálpolitika, amely Szabó András fordításában jelent meg 1981-ben.
A könyv unikálisnak számított a hazai könyvpiacon, mivel emigráns magyarok tollából csak ritkán jelenhettek meg könyvek, különösen egy ilyen érzékeny területen, mint a kriminológia. Szabó könyve számos területen úttörő jelentőségű volt, többek között abban, hogy ő a kriminológia fejlődését nem a marxista kriminológiából eredeztette. Ő a jog és a szociológia oldaláról közelítette meg a területet. Szintén más szemszögből közelítette meg a kriminálpolitika kérdését is, mint a hazai fősodorvonal. Számos külföldi – főként kanadai – példával illusztrálta a kriminológia gyakorlati alkalmazhatóságának a lehetőségeit (Prohászka 1982, Lévay 2016).
A gyakorlatban használható tudás mellett olyan magvas gondolatok is találhatók a könyvben, mint például annak megfogalmazása, hogy ki a kriminológus és milyen erkölcsi mérce mellett kell haladnia. Így ír erről Szabó Dénes.
„A kriminológus olyan értelmiségi, aki a bűnözés bonyolult okozatosságát és a megelőzésének legcélravezetőbb eszközeit kutatja. A kriminológia alkalmazott tudomány lévén egyrészt pozitív jellegű, amennyiben a tények leírásából és elemzéséből áll, másrészt a társadalmi megelőzés eszközeit ajánlja. A kriminológusnak – mint minden értelmiséginek – joga van bármilyen értékrendben hinni, és akármilyen világnézethez tartozni. Kutatóként azonban be kell tartania a formális logika szabályait, a megfigyelés és a kísérlet tudományos előírásait, társadalmi és politikai kérdésekben pedig maximálisan tárgyilagosnak kell maradnia” (Szabó 1981, 160).
 
Szabó Dénes, 1947-ben hagyta el Magyarországot, s 1949-től a Leuven-i Egyetemen folytatta megkezdett tanulmányait. Leuvenből Párizsba került, ahol publikálta a Belgiumban írt „Bűnök és városok” című doktori téziseit a bűnözés és a településszerkezet összefüggéseiről (1956). 1958-tól Montreálban élt, ahol az egyetemen megalapította a Kriminológiai Tanszéket (1960). A Nemzetközi Kriminológiai Társaság elnöke, majd tiszteletbeli elnöke lett. Hozzásegített számos magyar kriminológust, hogy külföldön szélesebb tapasztalatokra tegyenek szert. Egyik kezdeményezője volt a Magyar Kriminológiai Társaság megalapításának. „A rendszerváltást követően – Boross Péter belügyminiszter meghívására – segítette a magyar rendőrség jogállami átalakulását, és fontos szerepe volt a hazai rendészettudományi kutatások elindításában.” (URL6)
 
Van néhány olyan kutató, aki nehezen sorolható be kutatóműhelyhez és kriminológiai témához is nehezen köthető, mivel olyan sokrétű a tevékenységük. Sőt, az alábbi két személy nem is kriminológus volt, hanem kriminalista, de a korszakból mindenképp említést érdemel a kriminológiai munkásságuk. Ők Déri Pál és Katona Géza. Déri Pál (1924–2008) nem kötődött szorosan egyik felsőoktatási intézményhez sem, munkássága nagy része a Belügyi Szemléhez kötötte, ahol 1961-től nyugdíjazásáig dolgozott. Ennek ellenére a nevét nem lehet kihagyni jelen műből sem, mivel jelentős a kriminológiai munkássága (a kriminalisztikai mellett). Foglalkozott a prostitúcióval,23 a fiatalkori bűnözéssel,24 kriminálszociológiával,25 kriminálprognosztikával,26 elméleti kérdésekkel27 stb. Katona Géza (1925–2016) „professzor kutatási területei között a kriminalisztika mellett jól megfért a kriminológia elmélyült művelése és a büntető anyagi és eljárásjogi dogmatikában való imponáló jártasság” (Finszter után Tóth 2018). Katona Géza több évtizedes pályafutása során számos helyen oktatott (Debreceni Alapfokú Tanosztály, Rendőrakadémia, Rendőrtiszti Iskola, Bűnügyi Nyomozó Iskola, Rendőrtiszti Főiskola, ELTE), de szorosan nem kötődött egyik oktatási intézményhez sem.
 
Az 1960-as és 1970-es évekkel kapcsolatban összegzésképpen elmondhatjuk – Lévay Miklós és Gönczöl Katalin alapján –, hogy a hatvanas évek közepe táján már a kriminológiára úgy tekinthetünk, mint egy önálló szaktudományra, amely ténykutatásaival számos jelentős eredményt tudott felmutatni. A szocialista rendszer bírálata és legitimitásának megkérdőjelezése nélkül számos nyugati elméletet adaptált (pl. szubkultúra-elmélet, címkézéselmélet), s egyre nagyobb mértékben használta a kutatások során a szociológia eredményeit (Gönczöl 1980, Lévay 2016).
Az 1980-as évektől kezdve egyaránt jelentősen bővült a kriminológiával foglalkozók köre és a kutatott témák spektruma is. Ennek okai között keresendő, hogy gyengült az állampárt hatalma, egyes területeken ezért engedékenyebbek lettek, így olyan kutatások is előtérbe kerülhettek, melyek korábban nem. A gazdasági válság egyre inkább éreztette hatását, a begyűrűző olajválságok (1973, 1979) kedvezőtlen folyamatokat indítottak el, melyek az életszínvonal csökkenését eredményezték. Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas években érezhetően növekedni kezdett a bűncselekmények száma (1969: 110 622, 1970: 122 289, 1986: 182 867, 1989: 244 943). Ezt megelőzően a gyermekkorú elkövetők száma már növekedésnek indult, amely egy nagyobb társadalmi válság előjele volt, azonban a szakemberek jelzésével a politikai döntéshozók nem foglalkoztak.
A határok egyre inkább nyitottá váltak – bár 1988-ig megmaradt a piros és a kék útlevél –, melynek következtében mind több kutatónak volt lehetősége nyugati országokba is eljutni, illetve hazánkba is egyre több külföldi kriminológus jutott el.
A társadalmi problémák és a szabadabb légkör kedvezően hatott a kriminológia fejlődésére, így az MTA Nagytermében 1983. május 26-án megalakulhatott a Magyar Kriminológiai Társaság. A társaság első elnöke Király Tibor, az elnökhelyettesek Gödöny József, Katona Géza, Szabó András, Vermes Miklós és Vígh József lettek. A társaság titkára Gönczöl Katalin, az igazgatótanács tagjai Borsi Zoltán, Berkes György, Déri Pál, Földvári József, Gárdai Gyula, Kereszty Béla és Nagy Tibor lettek. Az ellenőrző bizottság elnöke Bakóczi Antal, tagjai pedig Diczig István és Nagy Ferenc voltak. A felsorolt tisztségviselők nevei alapján jól látható, hogy a korabeli hazai kriminológiai élet színe-java részt vett az újonnan alakított társaság munkájában (Vavró 2003).
A szabadabb kutatói légkör hatására pedig szélesedett a kutatási paletta. Felsorolásszerűen nézzük meg, hogy kik voltak ennek az időszaknak a kiemelkedő kutatói, zárójelben a főbb kutatási területtel: Gönczöl Katalin (leszakadó hátrányos helyzetű csoportok),28 Pusztai László (a bűnözés és a gazdasági ciklusok viszonya), Lévay Miklós (kábítószer-bűnözés, kriminológia-történet), Dános Valér (szervezett bűnözés), Diczig István (kriminálprognózis), Korinek László (rejtett bűnözés), Tauber István és Finszter Géza (ténykutatás), Irk Ferenc (közlekedés-kriminológia, gondatlan bűnözés), Kerezsi Klára (viktimológia), Déri Pál és Bárd Károly (hatékonyságvizsgálatok), Sajó András (kritikai kriminológia) (Lévay 2016).
∗
Az alfejezet, követve Lévay Miklós felosztását, szakaszokra bontja a vizsgált négy és fél évtizedet, mivel a tudománytörténet szempontjából egymástól gyökeresen eltérő karakterisztikájú időszakokat lehet elkülöníteni. A második világháború utáni időszak (Rákosi időszak) tekinthető a hazai kriminológiai kutatások mélypontjának, amikor hivatalosan is megtiltották a tárgy oktatását és a kutatások folytatását. A kriminológiát burzsoá áltudománynak tekintették.
Az 1956-os forradalom utáni konszolidáció időszakában számos előrelépés történt, így többek között létrehozták az Országos Kriminalisztikai Intézetet, a kriminológia kötelező tárgy lett a jogi karon, Vígh József a kriminológia egyetemi tanára lett és ezt követően néhány évvel pedig létrejött az első kriminológiai tanszék is.
A kriminológusok ebben a korszakban kettős szerepet töltöttek be: egyrészt igyekeztek megfelelni a politikai elvárásoknak, másrészt a tudományos igényesség határain belül tartható eredményeket publikálni.
1 Kezdetben 5-6 fő dolgozott csupán az intézetben (az eredeti tervek szerint 46 főt kellett volna foglalkoztatnia, akikből 29 fő lett volna kutató), azonban 1970-ben már 39 főt foglalkoztatott az Országos Kriminalisztikai Intézet, akikből 23 fő volt kutató (Nagy 1996).
2 Károly Endre: A victimológia – a modern kriminológiaúj irányzata
3 Kránitz Mariann (1988): A korrupciós bűnözés
4 Vigh József (1975): Kauzalitás, determináció és prognózis a kriminológiában
5 Tauber István (1979): A prostitúciós bűncselekmények kriminológiája
6 Münnich Iván (1973): Az emberölést elkövetett személy lélektanáról
7 Szabó András (1961): A fiatalkorúak és büntetőjog
8 Lévay Miklós (1987): A kábítószer-élvezet mint társadalmi probléma Magyarországon
9 Szabó András–Koltainé Tóth Márta (1987): A bűnözés településhálózati megoszlása
10 Györök Ferenc (1964): A fiatalkorúak bűnözésének alakulása, okai és megelőzése
11 Vermes Miklós (1963): A visszaeső bűnözés néhány kérdése
12 Gönczöl Katalin (1975): Az erőszakos bűnözés kriminológiája
13

Irk Ferenc (1974): Információelmélet és közlekedés-kriminológia 

Viski László (1973): Integrált bűnözéselmélet és közlekedési kriminológia

14 Gegesi Kis Pál–Liebermannn Lucy (1965): Személyiségzavarok a gyermekkorban
15 György Júlia (1965): A nehezen nevelhető gyermek
16 Majláth György (1960): A gyermekkori kriminalitásról
17 Popper Péter (1970): A kriminális személyiségzavar kialakulása
18 Vavró István (1976): A bűnözés kriminálstatisztikai jellemzői 1951–1971
19 Balázs József (1972): A bűnözés mérésének elméleti alapkérdései
20 Borsi Zoltán–Halász Kálmán (1972): A bűnözés megismerésének statisztikai módszerei
21 Kovacsicsné Nagy Katalin (1978): Bevezetés a kriminálinformatikába
22 Földvári József–Vigh József (1966): Kriminológia. Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest, 208 p.
23 A prostitúció néhány kérdéséhez, 1957
24 Pedagógus vélemények a fiatalkori bűnözés jelenlegi helyzetéről. 1968; A fiatalkorú bűnözés okairól, 1970
25 A társadalmi változások hatása hazánk bűnözésének alakulására, 1968
26 A bűnözés prognózisa és a bűnüldözés távlati tervezése, 1976
27 A kriminológiai és kriminalisztikai modellek kialakítása, 1976
28 Gönczöl Katalin kidolgozta a bűnözés társadalmi reprodukciójának elméletét. „Eszerint létezik egy olyan réteg Magyarországon, amely a társadalom egyéb rétegeitől jelentős mértékben leszakadt, a hátrányok több generáción keresztül öröklődnek, és a rétegen belül, társadalmi jelenlétükhöz képest fokozottabb a leghagyományosabb devianciák reprodukciója. Gönczöl elmélete a hátrányos helyzet és bűnözés kapcsolatának elemzésén alapul” (Lévay 2019).
Szemelvények a magyar kriminológia történetéből

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 235 8

Történelem

Bár a magyar kriminológiai gondolkodás kétszáz, a képzés pedig több mint százéves múltra tekint vissza, a hazai kriminológia fejlődését részletesen bemutató, történeti jellegű összefoglaló művekből eddig meglehetősen kevés született. A leginkább meghatározó elmélettörténeti áttekintést Lévay Miklós készítette el a 2016-ban megjelent Kriminológia tankönyvben, ám az a munka elsősorban az elméletekre koncentrált. Ezzel szemben jelen tanulmány főként a tudománytörténeti megközelítésre fókuszál. A mű elsődleges célja a kriminológia hazai fejlődésének áttekintése, valamint a legfontosabb fordulópontok bemutatása. A címben tudatosan szerepel a „szemelvények” kifejezés, ami egyértelműen jelzi, hogy ez az írás nem egy minden részletre kiterjedő monográfia. Ez sokkal inkább egy olyan rövid, összefoglaló jellegű tanulmány, amely strukturált áttekintést nyújt a kriminológia hazai múltja iránt érdeklődőknek. Emellett kiváló szakmai segédanyagként szolgálhat a rendészettudományi és jogtudományi hallgatók számára, érdemben hozzájárulva a kriminológia mint önálló tudományág sokkal mélyebb megértéséhez.

Hivatkozás: https://mersz.hu/matyas-szemelvenyek-a-magyar-kriminologia-tortenetebol-a-kezdetektol-1990-ig//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero
Kivonat
fullscreenclose
printsave