„A pozitív kriminológia természeti lényekkel foglalkozik; eszköze a természettudományi módszer, márpedig a természetben nincsenek osztályok, az emberek nincsenek olyan csoportokba beosztva, amelyeknek tagjai megegyező tulajdonságokkal ruházzák fel és éppen azért a priori meg- vagy elítélhetők, valamely kivételt és individualizálást nem ismerő és a csoport összes tagjaira egyaránt alkalmazható tétel szerint” (Moscovitz 1894, 58).

„(…) hogy a büntetőjogi felelősség megállapíthatása szempontjából magát a cselekvő alanyt, tehát a bűnös embert kell vizsgálat alá vennünk, vagyis nem csak magát a külvilágban jelentkezett cselekményt, hanem annak belső okait vizsgálnunk és felderítenünk. Az ezzel foglalkozó büntetőjogot, t.i. a bűnösség okainak, eredetének, a bűnös hajlamnak kutatását szokták tág kifejezéssel kriminológiának nevezni. A régibb büntetőjog ezzel nem foglalkozott alaposan és szakszerűen, hanem a „szabad akarat” fogalmával mint megdönthetően argumentummal akarta az egész alanyi bűnösséget megmagyarázni” (Finkey 1895, 61).

„Kriminológia (gör.-lat., a bűncselekmény tana), a büntetendő cselekmények tényleges alakzataival és okaival foglalkozó tudomány, mely a büntetendő cselekményeket természetrajzi módszerrel elemzi. A K.-ban megkülönböztethetünk büntető embertant (v. antropológiát) és büntető társadalomtant. Az előbbi a büntetendő cselekménnyel mint az egyéni élet jelenségével foglalkozik, a bűnözési hajlamot (penchant au crime) egyéni feltételezettségében vizsgálja (1. Antropológiai iskola), az utóbbi a bűncselekményeket, mintatársadalmi élet eredményét veszi szemügyre. A K.-nak ez utóbbi szociologikus iránya a környezet befolyására helyezi a fősúlyt, s első kiválóbb művelője Quetelet, majd Tarde és Prins volt. A bűntettesek szaporodását korunkban a kriminálszociológia a nagyvárosok fejlődésével hozza kapcsolatba, mely a vidék népességét a városokban zsúfolja össze, s oly proletariátust hoz létre, mely termőtalaja a csavargás és kriminalitásnak. A gazdasági ellentétek, a nyomor, a túlfokozott érzékiség, a pazarlás, a fukarság megannyi tényezői a bűnözésnek. Ehhez képest a szociologikus irány elsősorban a bűn társadalmi megelőzését teszi feladatává, ellentétben az antropológiai iskolával (1. o.), mely a született bűntettesek kiküszöbölését tekinti a társadalmi védelem egyik fő eszközéül. Elfogadható eredményre csak az előfeltételek mindkét csoportjának figyelembevételével juthatunk, s ezen alapszik Liszt Ferenc megkülönböztetése akut és idült kriminalitás közt, amennyiben az elsőnél, mely az alkalmi bűntettek formájában jut kifejezésre: a társadalmi, a másodiknál, mely a szokásos v. hivatásszerű bűnözésben nyilvánul, az egyéni okok túlnyomóak a büntetendő cselekmény létrehozásában. Irodalom. Garofalo, La criminologie, 1891; Ferri, Sociologia criminale, németül: Das Verbrechen als soziale Erscheinung, 1896; Lombroso, Le crime, causesetremèdes, 1899; Colajanni, Sociologia criminale, 2. kiad. 1889; Prins, Science pénaleetdroit pontif, 1899” (Pallas nagy lexikona 1900, 116).

„A büntetőjog rendkívül termékeny talaja a modern jogbölcselkedésnek. Olaszországban külön tudományággá alakult a büntetőjog bölcselete, amely az olaszok nyomán főleg Francziaországon és Németországon, de kisebb mértékben az egész világon talált művelőkre. E tudomány a kriminológia. Kiindul a bűntett okainak kutatásából s a bűntett élettani, lélektani és társadalmi okainak a megállapítása után állapítja meg a bűntett elleni küzdelemnek helyes eszközeit. Ezek az eszközök részint olyanok, amelyek a bűntettre hajtó ezen élettani, lélektani és társadalmi okok megszüntetésére irányulnak, és az erre való törekvésben látják a modern kriminológusok az állam legfőbb feladatát a bűntett leküzdése tekintetében. Ide kell áthelyezni a bűntett elleni harc súlypontját. Ezeket az okokat a maguk egészében megszüntetni azonban az állam nem képes, legalábbis az emberiség mai szervezete mellett és a mai, valamint a belátható jövőben várható társadalmakban sem. Viszont módjában van az államnak sok oly esetben, amelyekben a bűntettre hajtó okokat nem képes kiirtani, azokkal oly ellen motívumokat állítani, amelyek az embereket ezen okok dacára is visszatartják a bűntettek elkövetésétől. Ezen ellenmotívum a büntetés” (Somló 1901, 47).

„Kriminológia az a tudomány, amely a bűncselekmények megjelenési formáit és azok okait kutatja. A K.-nak kétága van: kriminál-anthropológia, amely a bűnözés egyéni feltételeit, a bűnözési hajlamot vizsgálja és kriminál-szocziológia, amely a bűncselekménnyel, mint társadalmi jelenséggel foglalkozik” (Franklin 1912, 529).

„Kriminológia, az a társadalmi tudomány, amely a büntetendő cselekmények társadalmi és egyéni tényezőivel, tehát azokkal az okokkal foglalkozik, amelyek az embereket bűncselekmények elkövetésére indítják. Ezek az okok részben az egyéni hajlamosságban, a jellem ellenállóképességének csekélyebb fokában, túlnyomó részben azonban a kedvezőtlen társadalmi körülményekben rejlenek, amelyek az embert akarat elhatározásában befolyásolják. Ha a tényezők e két csoportjához képest a kriminológia két ágra oszlik is: a bűnügyi embertanra, amely a bűntevők testi és lelki sajátosságaival foglalkozik és a bűnügyi társadalomtanra, amely az egyes társadalmi tényezők (gazdasági helyzet, lakóhely, foglalkozás, alkoholizmus stb.) befolyását vizsgálja a bűncselekmények elkövetésére, úgy a bűncselekmény magyarázata mégis csupán a két tényezőcsoport együttes figyelembevételével lehet kielégítő. Még a múlt században a kriminológia akkor fiatal tudományának két ága éles ellentétben állt. Lombroso és elmélete hívei a bűntettesek egyéniségében rejlő okokra terelték a figyelmet, viszont a kriminálszociológiai irány annak az először Quetelet-től hangsúlyozott statisztikai megfigyelésnek köszönte erejét, hogy egy adott országban évenként elkövetett bűntettek száma, ha valamely rendkívüli esemény (gazdasági válság, háború stb.) nem lép közbe, alig változik. Ma már mindinkább elsimulnak az ellentétek. s a kriminológia alapigazsága érvényesül, hogy a bűntett, mint minden társadalmi jelenség, a két tényezőcsoport eredője. Túlsúlyban a társadalmi, főleg a gazdasági tényező van, s csak kivételes eset, hogy kedvező helyzetben élő ember bűntettessé lesz. A munkalehetőségeknek, a munkabéreknek s a gabona árának a számbelileg túlnyomó vagyoni bűncselekmények „okai” közt kétségkívül nagyobb szerep jut, mint a faji sajátosságnak vagy az átöröklésnek. Nem csupán „szocialista” hanem tudományos igazság, hogy az uralkodó kapitalista gazdasági rendnek hatalmas szerep jut a bűntettek termelésében. Másrészt naivitás volna azt hinni, hogy a szocialista társadalom bűntettmentes paradicsom lesz, mert érdekellentétek a szocialista társadalomból sem küszöbölhetők ki és a törvényszegésre indító szenvedélyek csak az emberiségnek sok évezredes nevelése útján lesznek megfékezhetők (Madzsar 1928, 405).

„Kriminológia (latin és görög) a bűntettek tudománya, mely arról a kérdésről nyújt felvilágosítást, hogy a büntetendő cselekményeket minő tényezők hatása alatt követik el s azok a társadalmi életben minő alakban nyilvánulnak. Foglalkozik ezenkívül a kriminológia a büntetendő cselekmények megelőzésére vonatkozó eszközökkel és módszerekkel is. (A kriminológiafejlődésének történetével külön címszó alatt foglalkozunk”) (sz. n. 1933, 6).

„Kriminológia, a. m. bűnügytan. A bűnözés okaival, valamint a bűnözés ellen irányuló megtorló, védekező és megelőző rendszabályokkal foglalkozik. Fő tanulmányi ága: 1. A bűnügyi embertan (kriminálantropológia), a bűnözők testi (kriminálszomatológia) és lelki (kriminálpszichológia, 1. Bűnügyi lélektan) tulajdonságait kutatja. 2. A bűnügyi társadalomtudomány (kriminál szociológia) azt kutatja, hogy az állam és a társadalom berendezkedései és állapota milyen befolyást gyakorolnak az emberek bűnözésére. Keretébe tartozik a kriminálstatisztika (1. Bűnügyi statisztika). 3. A bűnügyi nyomozástan (kriminalisztika), a K. gyakorlati ága, a bűncselekmények elkövetési módjait és eszközeit vizsgálja és olyan eszközöket, módszereket, eljárásokat alkot és ajánl, amelyek a bűncselekmények elkövetési módjának és az elkövető kilétének megállapítására alkalmasak” (Uj Idők Lexikona 1939, 4036).

„A szocialista kriminológiának, mint a bűncselekményekről, azok okairól, a bűnözés jelenségeiről szóló tannak, valóban semmilyen közös mása sincs a burzsoá ’kriminológiával’. A polgári társadalmakban a bűnözés kérdéseinek tanulmányozása ma lényegében a bűncselekmények egyes, egymástól elszigetelten vizsgált biológiai-szociológiai tényezőinek kutatását, öncélú boncolgatását és kiúttalan „rendszerezését” jelenti és elismerten vagy fel nem ismerten, de sohasem bevallottan a bűnözés valódi okainak, a bűncselekmények osztályjellegének elkendőzését szolgálja. A szocialista kriminológia viszont ténylegesen tudományosan, a marxista-leninista társadalomtudományok általános tanításaiból, a bűnözés osztály jellegének felismeréséből kiindulva kutatja az egyes bűncselekményfajták vagy konkrét bűncselekmények közelebbi, közvetlen kiváltó és elősegítő okait, megjelenési formáit. Ezáltal igyekszik előmozdítani a szocialista állam büntetőpolitikájának megvalósítását, a káros társadalmi jelenségek elleni, büntetőjogi eszközökkel is vívott harcot, a bűnözés felszámolását” (Viski 1959, 900).

„(…) a bűnözés és bűncselekmény mint valóságjelenség megjelenési formáinak, mennyiségi és minőségi alakulásának, belső és külső törvényszerűségeinek, valamint a leküzdése érdekében alkalmazott módszerek és eszközök hatásosságának a feltárására irányul. Ennek alapján ajánlásokat tesz azok fejlesztése érdekében. A kriminológia tárgyából következik a bűnügyi tudományok általi meghatározottsága és ezek rendszerében való elhelyezkedése, valamint az a körülmény, hogy a bűnözés ottani kérdéseinek feltárásánál szociológiai és pszichológiai aspektust és módszereket alkalmaz. (...) Ily módon képes a kriminológia betölteni azt a feladatkörét, hogy a bűnözés elleni harcban segítse a büntetőjogot, és megalapozza a bűnözés megelőzésére irányuló tevékenységet” (Vermes 1971b, 138–139))

(…) a kriminológia olyan tudomány, amely a bűnözéssel mint társadalmi tömegjelenséggel és a bűncselekmények elkövetésével mint egyedi jelenséggel, illetve ezek különböző csoportjaival foglalkozik” (Vígh 2002, 15).