Schwarzenberg herceg és az ifjú Ferenc József nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy a Habsburg-ház utolsó kísérletét hajtja végre a magyar nemzet és állam megsemmisítésére. Úgy tűnt, ezúttal minden elképzelésük sikerül. A lázadókat példátlan könyörtelenséggel megbüntették; a magyar nyelvet a magánérintkezésen és néhány felekezeti iskolán kívül úgyszólván betiltották; az 1848 előtti alkotmányt is érvénytelenítették. Lényegében csak a jobbágyszabadságot hagyták jóvá. A birodalom központi kormányzatát korszerűsített közigazgatási módszerekkel szervezték újjá. Átszervezték a hadsereget is. Létrehoztak egy hatásos karhatalmi alakulatot, a csendőrséget. A Gellérthegyen felépült a citadella, az egész fővárost ágyútűz alatt tartani képes erőd. Rendszerhű német lakosságot toboroztak birodalomszerte, röplapokkal és toborzó irodákkal; nem érdemes a tengerentúli Amerikába vándorolni, érveltek, Magyarország közelebb van. Megyék helyett körzetekre osztották az országot, ezzel közigazgatási zűrzavart keltve. Utazni országon belül is csak útlevéllel lehetett. Cseh és osztrák igazságügyi tisztviselőket telepítettek az országba, nagy létszámú besúgóhálózatot építettek ki. Ennek következtében a rendfenntartási költségek csillagászati összegekre rúgtak, s ez az olasz háborúban végzetesnek bizonyult, mert a harcoló hadsereg utánpótlását és felszerelését elhanyagolták. Minden besúgót ellenőrzött egy főbesúgó, azt is egy főfő-besúgó, s persze mindegyik jelentést írt az alája rendeltről. „A belső rendfenntartó erőkre fordított összegek magassága a Habsburg-birodalmat a második helyre juttatta az európai ranglistán. Az egy lakosra számított rendészeti kiadások közel 40 százalékkal múlták felül a poroszországit és 90 százalékkal (!) az oroszországit.” (Szabad György) Madách Imre ekkor írt A civilizátor című szatírája pontos képet ad a helyzetről.