Történetírói szemléletére jellemző, hogy a történetírást vegyíti a biográfiával, s ezáltal kiemeli a személyiségek szerepét a történelem alakulásában. Kiemelkedőnek kell ítélnünk teljesítményét, ha észrevesszük, mennyi egyéni portrét rajzol meg, egybekapcsolva azokat olyan eseményekkel, epizódokkal és anekdotákkal, amelyek önmagukban is érdekesek ugyan, de még inkább azzá válnak, ha felfigyelünk arra, hogy hozzájárulnak az illető személyiség jellemzéséhez is. Igaz ez még olyan esetekben is, amikor nyilvánvalóan túloz, és ennek következtében a történeti események fölé emeli az egyéniséget. Scipio és Mummius alakját, például, így veti össze: E két hadvezér hajlama és műveltsége teljesen más volt. Scipio minden tudomány művelője és csodálója volt; jól mutatja ezt, hogy a két kiváló görög tudóst, Polybiost és Panaitiost mindenhová magával vitte, mert a háború veszélyeit jól össze tudta egyeztetni a szabadidő nyújtotta művelődési lehetőségekkel. Mummius viszont oly műveletlen volt, hogy miután elfoglalta Korinthost, és műkincseit Itáliába szállíttatta, a vállalkozóknak ezt kötötte a lelkére: úgy vigyázzanak a rakományra, hogy ha valamit is elveszítenek, újakkal kell pótolniuk (l, 13). Mariusról pedig elmeséli, hogy amikor Sulla elől menekülve egy mocsárban rejtőzött el, s abban úgy elmerült, hogy csak feje látszott ki; mégis elfogták és Minturnae városában börtönbe vetették. Megölésére egy germán rabszolgát küldtek be hozzá, aki mihelyt meglátta, hanyatt-homlok kirohant a börtönből, mert felismerte benne azt a hadvezért, aki a kimber háborúban elfogta. Miután a város lakói értesültek a történtekről, és ráébredtek arra, hogy Mariusnak még volt ellensége sem tud ártani, Africába menekítették a hat consulságot megért híres hadvezért, aki ezután Karthágó romjai között egy kunyhóban tengette életét. „Marius Karthágót szemlélte, az pedig Mariust nézte, s így egymásnak vigaszul szolgálhattak.” Marius aspiciens Carthaginem, illa intuens Marium, alter alteri possent esse solacio (2, 19). Octavianus campaniai háborúját ismertetve elmondja, hogy a mostani császár apja, Tiberius Claudius Nero fellázadt Caesar örököse ellen. Octavianus megérkezése azonban véget vetett a lázongásnak. Milyen különös is az élet – jegyzi meg Velleius –: Drusus Claudianus leánya, Livia, aki születésénél, szemérmességénél és szépségénél fogva a legkiválóbb a római nők között, akit Octavianus Augustus később feleségévé, majd halála előtt papnőjévé és leányává fogadott, e háború idején kétéves kisfiával, Tiberiusszal, a leendő császárral az ölében volt kénytelen menekülni leendő férje, Octavianus Augustus fegyverei elől (2, 75).