A cigány gyerekek iskolai elkülönítését szolgáló eljárásoknak és szervezeti formáknak igen komoly hagyományai vannak a magyar oktatási rendszerben. Már a szocializmus látszólag homogén és egalitárius oktatási rendszerében is működtek az elkülönítés nagyon hatékony mechanizmusai (Csanádi–Ladányi, 1983). A cigány osztályok felállítása szinte párhuzamosan ment végbe a többségében telepeken élő, addig az oktatási rendszer számára láthatatlan cigány gyerekek beiskolázásával (Faludi, 1964; Havas–Kemény–Liskó, 2002). Már az 1971-es cigánykutatás is rávilágított arra, hogy: „Az iskolák és a helyi hatóságok a dolgok könnyebbik végét keresik, s a cigány gyerekek elkülönítésével igyekeznek lehetővé tenni a nem cigány gyermekek nyugodt körülmények között folyó tanítását, még a reményéről is lemondva annak, hogy a cigány gyerekek iskolázásának ügyét akár egy lépéssel is előbbre vigyék” (Kemény, 1976, 45.). Ezekben a cigány osztályokban rosszabbak voltak az oktatás feltételei, gyengébb a tanárok felkészültsége, képzettsége, alacsonyabbak a gyerekekkel szembeni követelmények, ennek következtében alacsonyabb a gyerekek tudása. A cigány gyerekek elkülönítése végletes állapot volt, a cigány osztályból a vegyes osztályba való átlépés pedig lehetetlen (Réger, 1978; Solt, 1998). Ahol nem lehetett megszervezni vagy a társadalmi nyomás hatására egy idő után fel kellett számolni a cigány osztályokat, ott a kisegítő iskolák rendszere biztosította az elkülönítés intézményes lehetőségét (Loss, 2001).