Amint azt a 2.2. fejezetben láthattuk, az ionizációs energia igen hasznos adat, amely jól összefüggésbe hozható az elemek kémiai sajátságaival. Azt is láttuk, hogy az ionizációs energia értéke a periódusos rendszer egy csoportján belül felülről lefelé csökken, és egy perióduson belül balról jobbra nő. Így tehát egy elem a p-mező bal alsó részén (pl. Tl, Pb) elegendően kis ionizációs energiával rendelkezik ahhoz, hogy – az s-mező elemeihez hasonlóan – határozott fémes tulajdonságokat mutasson, pl. jól vezeti a hőt és az elektromosságot, ugyanakkor az ionképződés nagyobb energiaigénye miatt adott reaktánssal szemben (pl. savak, vagy halogének) kisebb reakcióképességű, mint s-mezőbeli (és sokszor d-mezőbeli) szomszédai. Tekintsük például az ólmot, a 14. csoport legnagyobb rendszámú elemét. Az ólom tipikus fém, ugyanakkor csökkent reakcióképességét jól példázza az a tény, hogy az ókori ólom vízvezetékcsövek még ma is megcsodálhatók a múzeumok kiállítótermeiben. A p-mezőbeli fémek csökkent reakcióképessége mellett általános elvként érvényesül az „inert elektronpár” hatás. Ez azt jelenti, hogy a vegyértékelektron-héj s-elektronjai egy csoporton belül lefelé haladva egyre kevésbé vesznek részt reakciókban, azaz egyre inertebbé válnak. Például míg a 13. csoport második eleme, az alumínium kizárólag Al3+-ionokat képez, addig a csoport alsó felében található indium kémiájában mind az In3+-, mind az In+-ionok megtalálhatók. Hasonlóképp a 14. csoport két legnagyobb rendszámú elemét (Sn, Pb) levegőn hevítve rendre ón(IV)-oxidhoz, illetve ólom(II)-oxidhoz jutunk. Mindez arra utal, hogy amíg az ón oxidációja során mind a négy vegyértékelektron leszakad, addig az ólom oxidációja során csak a p-elektronok távoznak: