Két magánhangzó egy szótagmagon belüli kapcsolatát diftongusnak nevezzük. Másképp megfogalmazva: a diftongus olyan magánhangzó, amelynek képzése során a beszédszervek valamely kiinduló állásból valamely ettől eltérő befejező állásba mozdulnak el, következésképp a magánhangzó minősége fokozatosan megváltozik. Általában kétféle diftongust különböztethetünk meg: növekvőt (hagyományos, de félreérthető szakszóval: emelkedőt) és csökkenőt (ereszkedőt); vö. 8.2.1.1.3.3. A növekvő diftongusok (pl. a francia oiseau ’madár’ szó első szótagja, []) viszonylag hamar eljutnak a befejező állásba, azaz a szótagmagon belül a második elem (esetünkben az [a]) az igazi szótagalkotó szegmentum, a szótagmag „feje”. (A diftongus másik elemét, esetünkben az []-t félmagánhangzónak is szokás nevezni; átírási jelében az alá tett félkör jelzi nem-szótagalkotó (= nem-fej) voltát; használatos rá a [w] átírási jel is). Ezzel szemben a csökkenő diftongusok (pl. a német Ei ’tojás’ vagy az angol eye ’szem’ szót alkotó []) felépítése éppen fordított: itt az első elem a fej, és a második elem a félmagánhangzó (az alternatív jelölésmódja [j]). Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy miben különbözik pl. a magyar jó szó kiejtése (pontosabban: fonológiai felépítése) egy növekvő, illetve pl. a magyar éj szóé egy csökkenő diftongustól. Erre a kérdésre keressük a választ a 2.5.1.1. pontban. Hiátusnak nevezzük két magánhangzó kapcsolatát abban az esetben, ha két közvetlenül szomszédos szótagmagot alkotnak, mint magában a hiátus szóban. Tehát a diftongus és a hiátus között az a különbség, hogy az elsőben nincs, a másodikban pedig van szótaghatár a két magánhangzó-elem között. Hiátustöltőnek pedig azt a félmagánhangzót (vagy más esetben azt a mássalhangzót) nevezzük, amely az ilyen magánhangzó-kapcsolatot, annak tagjai közé ékelődve, mintegy feloldja. Így magában a hiátus szóban találunk egy [j] elemet a két magánhangzó között: /hia:tuš/ = [hija:tuš]. (De hiátustöltőként értelmezhető pl. az angol betoldott r is, pl. a vodka and tonic [vodkərəntonik] kifejezésben.) Egyes nyelvek minden hiátust kitöltenek, más nyelvekben, így a magyarban is, kitöltött és kitöltetlen hiátusokat egyaránt találunk (pl. dió [dijo:], tea [tεɔ] ∼ %[tεjɔ], deák [dεa:k] ∼ *%[dεja:k], fáraó *[fa:rɔjo:]). Ezt a jelenséget vizsgáljuk részletesebben a 2.5.1.2. pontban.