Az etnikai, nyelvi sokszínűség a 18–19. századi Kelet-Közép-Európának éppúgy jellegadó sajátossága volt, mint a történetileg birodalmi szerkezetű középkori és újkori európai nagyrégiók többségének. A különbségek jórészt a Német-római Birodalom, a Habsburg Monarchia és a Török Birodalom keretei közt a legnehezebb évszázadokat is relatíve sikeresen áttelelő „történeti” és „történelem nélküli” nemzetek életerejéből adódtak. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a jelentős mértékben német lakosságú cseh, morva, sziléziai és lausitzi tartományokból álló Cseh Királyság (Regnum Bohemiae), hasonlóképpen a német, litván, ukrán népességgel rendelkező, hatalmas kiterjedésű Lengyel Királyság (Regnum Poloniae, Rzecz Pospolita), illetve a több évszázadon át nagyobbrészt nem magyar többségű Magyar Királyság (Regnum Hungariae) eleve multietnikus képleteket alkotott. Az ezeket a középkori regnumokat magába olvasztó Habsburg Monarchián belül pedig a háborúk, menekülések, telepítések sem voltak képesek egyneműsíteni az egyes országok és tartományok etnikai struktúráját, mi több, még tarkább mozaikszerkezetek alakultak ki. Ezek között a multietnikus Habsburg birodalmi keretek közt alakultak ki a közép-európai polgári nemzeti mozgalmak, a modern nacionalizmusok feltételei.1