A magyar politika továbbra is az 1840-es évek elején kialakult, már ismert magyar nemzetfogalomra épült, amelyben – torz és eklektikus módon, szervesen/szervetlenül – több nemzetfelfogás elemei keveredtek, egymás mellett éltek, sőt konfrontálódtak. Ez a sajátosság már kezdettől azzal járt, hogy – a magyar és nemzetiségi politikusok eltérő mentalitásától, szubjektumától, politikai szándékától, a változó körülmények által teremtett új nemzeti-politikai igényektől, illetve a komponensek közötti arányok át- vagy újraértékelésétől függően – többféle értelmezésre, eltérő megközelítésekre adott lehetőséget. Az „egy politikai nemzet” tehát egyfajta gumiformulává vált, amely segítette is, ugyanakkor gátolta, és meg is terhelte a magyar–nem magyar párbeszédet, a konszenzusra jutást, a közös nevező megtalálását.297 Ez a történelmi alapokon nyugvó magyar nemzetfelfogás lényegéből adódóan szemben állt a természetjogi megalapozottságú szlovák nyelv- és kultúrnemzeti törekvésekkel, a magyarországi nemzetiségek nemzeti emancipációra, a Magyar Királyság – kollektív nemzeti igényeiknek megfelelő – átalakítására irányuló igényeivel. Ez a keveredés a „haza bölcse”, Deák Ferenc kiegyezés előtti nemzetfelfogásában – más politikustársaitól talán még markánsabban – megfigyelhető.298