A ballonkatéteres tágításnak a rugalmas elemek hatására történő korai öszszeesés (elastic recoil) és a kontrollálatlan disszekció képezte a legfőbb hátrányát. Ezt küszöbölte ki a coronariastent-implantáció, amelyet elsőként 1986-ban alkalmazott Ulrich Sigwart és Jacques Puel Lausanne-ban. Maga az elnevezés Charles Thomas Stent nevéből ered, aki fogorvosként saját maga által kialakított fémimplantátumokat alkalmazott, és 1969-ben Judkins és Dotter használta először – egy perifériás érbe helyezett fémspirál kapcsán – a stent kifejezést. A stentek hatásmechanizmusa lényegében egyszerű, abban foglalható össze, hogy belülről megtámasztják a lument, a disszekció során beszakadt intimarészeket a falhoz szorítják, továbbá gátolják az ér korai és késői elasztikus zsugorodását – a „recoil”-t – és a remodellációt. Kezdetben a fémhálókat kézzel applikálták a ballonkatéter felszínére, míg manapság a könnyebb kezelhetőség és a nagyobb biztonságosság miatt a gyárilag a ballon felületére rögzített stentek használata vált egyeduralkodóvá. Míg korábban a stenteket a szövődményes ballonos tágítás esetén ún. „bail-out” indikációban használták, manapság a beavatkozások 99%-ában stentimplantációt végzünk. Minimális invazivitása és költséghatékonysága miatt gyakori a „direkt stentimplantáció”, amelynek során nem történik ballonos előtágítás, a laesio tágítását a stentet is kinyitó ballon egy lépésben végzi el (65. ábra).