Valamennyi állat számára közös a születés és a halál, módjuk azonban fajtánként különböző. A pusztulás módjai különbözőek ugyan, de van bennük valami közös. Létezik erőszakos halál és természetes halál. Erőszakos a halál, ha princípiuma az állaton kívül van, természetes, ha benne magában van. A részek összetétele eleve ilyen: nem valamiféle kívülről érkező hatás elszenvedése a halál. A növényeknél hervadásnak nevezik ezt, az állatoknál öregségnek. Valamennyi nem tökéletlen lénynek hasonló módon van halála és pusztulása. Van pusztulásuk a tökéletlen lényeknek is, az előbbiekhez hasonlóan ugyan, de más módon. Tökéletlennek mondom a tojást és a növények még meg nem gyökerezett magját. Valamennyi élőlény pusztulása a meleg valamiféle fogyatkozásából fakad, a befejezett lények esetében ez a fogyatkozás abban a testtájékban következik be, amelyben a szubsztanciának a princípiuma van. Ez pedig, mint korábban mondottuk, az a rész, ahol a felső- és az alsótest találkozik: a növényeknél az ág és a gyökér közötti rész, a vérrel rendelkező állatoknál a szív, a vérteleneknél az annak megfelelő szerv. Némely állatnak potenciálisan sok élet-princípiuma van, ám aktuálisan nem. Ezért él meg némely rovar szétdarabolva is, és azok a vérrel rendelkező állatok, amelyek nem túl elevenek, hosszú ideig elélnek még, miután kimetszették a szívüket. Például a teknősök ilyenek: lábukon tovamozdulnak, amíg a páncéljuk rajtuk van. Az az oka ennek, hogy – a rovarokhoz hasonlóan – nem magasrendű alkotásai ők a természetnek.