Légzés akkor történik, amikor növekszik a meleg a testnek abban a részében, ahol a tápláló lélek princípiuma van. Mert ahogyan a többi testrésznek, ennek is szüksége van táplálékra, mégpedig többre, mint amazoknak, hiszen amazok táplálkozásának a tápláló lélek az oka. Szükségszerű, hogy e szerv megnagyobbodván fölemelkedjék. Ennek a szervnek a fölépítését a kovácsfújtató mintájára kell fölfognunk; sem a tüdő, sem a szív nem áll messze attól, hogy ennek az alakját vegye föl. Kettős az efféle szerv: a hűtőképesség közepében kell lennie a táplálóképességnek. Amikor nagyobb lesz a tüdő, akkor megemelkedik, megemelkedvén pedig szükségképpen megemeli a környező részeket is. Láthatólag ezt teszik, akik lélegzenek: megemelik mellkasukat, mert az ebben a testrészben lakozó princípium ugyanazt teszi. Amikor pedig megemelik, akkor a külső hideg levegő szükségképpen beáramlik, mint a fújtatókba, és eloltja a tűz fölös részét, minthogy lehűti azt. Ahogy kitágulásakor fölemelkedik a tüdő, úgy az összehúzódáskor szükségképpen lesüllyed, s lesüllyedvén ismét kiáramlik a beléáramlott levegő, amely beáramlásakor hideg, ám kiáramlásakor meleg, mert érintkezett a tüdőben lévő meleggel. Leginkább a vérbő tüdejű állatoknál van ez így. A tüdőn belül számos csatornaszerű csőbe ront be a levegő, melyek mindegyike mellett vérerek húzódnak, úgyhogy az egész tüdő láthatólag vérrel telt. A levegő behatolását belégzésnek, kiáramlását kilégzésnek nevezzük. Ez a működés mindig folyamatos, amíg csak él az állat és ez a szerve folyamatosan mozog. Ezért az élet a belégzésben és a kilégzésben áll.