Test és lélek viszonyát tárgyalva Arisztotelész az előbbit az élőlény anyagának, az utóbbit pedig formájának tekinti (A lélek II 1, 412a15–16). Meghatározása szerint a lélek a potenciálisan élettel bíró test első teljesültsége. Ilyen az a test, amelynek szervei vannak (412a27–28). A meghatározás felvet egy olyan problémát, amely az arisztotelészi metafizika néhány alapfogalmának az értelmezését is érinti. Ha megfelelő felépítésű test szükségképpen rendelkezik lélekkel, akkor felmerül a kérdés, hogy az élet nélküli test minek tekintendő. A változás elemzése során Arisztotelész három komponenst különböztet meg: a változás kiindulópontját, azt, ami változik, illetve a változás végpontját. A kiindulópont és a végpont formai elemként jellemezhető, a változó dolog pedig a formai elemekhez képest anyag. A változás során a változás alanya megőrzi azonosságát. Mivel a lélek a test formája, ezért a halál magyarázata során is ezt az általános sémát kellene alkalmazni. Ezzel szemben Arisztotelész azt írja, hogy a holttest már nem emberi test többé, legfeljebb homonim értelemben.291Ebben az esetben test és lélek oly módon fonódik össze az élőlényben, hogy az élőlény teste nem különíthető el a lélektől, mert ha elkülöníthető lenne, akkor a holttest ugyanolyan értelemben minősül testnek, mint az élő test. Ha az élőlény elpusztul, az a test sem fog többé létezni. A változással kapcsolatos általános leírás ebben az esetben nem alkalmazható. Az élőlények egészen másként viselkednek, mint azok a mesterséges tárgyak, mint például a bronzgömb, amelyek segítségével Arisztotelész a Fizikában számot ad a változás elemeiről. Mint anyag, az élőlény teste nem képes létezni másképp, mint az élőlény teste, vagyis mint egy bizonyos módon formát kapott anyag. A test tehát, ami az élőlény anyagi alkotórésze, attól ez a bizonyos test, hogy él, vagyis attól, hogy a lélek formát ad neki. Egy lehetséges magyarázat arra a különbségtételre támaszkodik, amit A keletkezés és a pusztulás I. könyvében olvashatunk (5, 321b19–22). Itt Arisztotelész a „hús” szó két értelmét különíti el egymástól: vagy a formára, illetve a mivoltra utal, vagy pedig az anyagra, ami a húst alkotja. A funkció a formához kötődik, ami az élőlény esetében nem gondolható el a lélek elgondolása nélkül, míg az anyag, a hús alkotóeleme, fennállhat akkor is, amikor már a lélek nem fejti ki a hatását. A lélek viszont nyilvánvalóan a funkcionális értelemben vett húshoz kapcsolódik elsősorban. Ebben az értelemben lehet arról beszélni, hogy a lélek az élni képes, vagyis szervekkel rendelkező test formája. Különbséget kell tehát tenni szervekkel rendelkező és szervekkel nem rendelkező testek között. A holttest olyan test, amely már nem rendelkezik szervekkel, ha ez utóbbiakat funkciójuk felől határozzuk meg. A szervekkel nem rendelkező test létezése megelőzheti a szervekkel rendelkező test létezését, és létezhet ennek megszűnte után is. A kettejük viszonya egyfajta szerkezeti viszonyként írható le.292