A lélek ama részével kapcsolatban, amellyel a lélek megismer és gondolkodik – akár elkülöníthető ez, akár pedig kiterjedése szerint nem, csupán definíciója szerint különíthető el –, azt kell megvizsgálni, hogy miféle sajátos különbséggel rendelkezik, és hogyan megy végbe a gondolkodás. Ha a gondolkodás úgy működik, mint az érzékelés, akkor vagy egyfajta hatás elszenvedése, amit a gondolkodás tárgya gyakorol rá, vagy valami más efféle. Nos, olyannak kell lennie, ami nem szenved el hatást; ám befogadója a formáknak, és potenciálisan olyasféle, mint azok, de nem azonos velük. Az észnek úgy kell viszonyulnia a gondolkodás tárgyaihoz, ahogy az érzékelés az érzékelés tárgyaihoz viszonyul. Szükségszerű tehát – mivel mindent elgondol –, hogy vegyítetlen legyen, mint Anaxagorász mondja, azért, „hogy uralkodjék”; ami annyit tesz, „hogy megismerjen”.157A rajta mutatkozó idegen elem ugyanis akadályozná és gátolná. Ennélfogva az észnek semmi egyéb természete nem lehet, mint az, hogy potenciális. Amit a lélekben észnek nevezünk – azt mondom észnek, amivel elemzőn gondolkodik és ítéletet alkot a lélek –, az, mielőtt gondolkodni kezdene, az aktuálisan létező dolgok egyikével sem azonos. Ezért az sem ésszerű föltevés, hogy el van vegyülve a testtel, mert akkor meghatározott minőségű volna: hideg vagy meleg, és valamilyen szerve is volna, mint az érzékelő résznek – valójában azonban nincs ilyen.