Az élőlények lelkét két képességével határozzuk meg: a megítélés képességével, amely a gondolkodás és az érzékelés funkciója, valamint a helyváltoztató mozgást előidéző mozgatással. Az érzékelésről és az észről ennyit kívántunk megjegyezni, ami viszont a mozgatót illeti, meg kell vizsgálni, hogy mi az a lélekben, ami mozgat: vajon elkülönült része-e a léleknek akár kiterjedés, akár definíció tekintetében, vagy a lélek egésze; ha pedig valamely része, akkor vajon egy további, sajátos rész-e azokon túl, amelyekről beszélni szokás és amelyeket mi is említettünk, vagy pedig ezek egyike? Itt mindjárt az a nehézség merül fel, hogy milyen értelemben beszélhetünk a lélek részeiről, és hány részről beszélhetünk. Bizonyos értelemben ugyanis határtalannak tűnik a számuk, és nem csupán azok léteznek, amelyeket meg szoktak említeni, némelyek a gondolkodó, az indulattal bíró és a vágyódó,192mások az értelmes és az értelem nélküli lélekrész között téve különbséget. Mert ama különbségek alapján, amelyeknél fogva ezeket elkülönítik, más, ezektől nagyobb mértékben különböző lélekrészek is mutatkoznak, amelyek itt is szóba kerültek: a tápláló lélekrész, amely jelen van a növényekben is és valamennyi állatban, és az érzékelő lélekrész, amelyet egykönnyen se értelmesnek, se értelem nélkülinek nem tekinthetünk. Ott van továbbá a képzetalkotó lélekrész, amely ugyan mivoltát tekintve valamennyi másik résztől különbözik, de annak az eldöntése, hogy – ha elkülönült részeket tételezünk föl a lélekben – melyikükkel azonos, és melyiküktől különbözik, nem kevés nehézséggel jár. Ezekhez járul még a törekvő lélekrész, amely mind definícióját, mind képességét tekintve a többitől különbözőnek tűnik. Ezt képtelenség is volna elkülöníteni, mert a kívánság az értelmes lélekrészben, a vágy és indulat pedig az értelem nélküli lélekrészben támad: ha három részből áll a lélek, a törekvés mindegyik részében jelen lesz.