Eredetileg hiányzott a jogi alap egy emberi jogi külpolitika kialakítására. Az egyedüli, közvetett emberi jogi vonatkozás az Európai Közösségeket létrehozó szerződés preambulumában van, amelyben a tagállamok egyesítve forrásaikat elkötelezik magukat „a béke és szabadság megőrzésében és megerősítésében”. Az egyértelmű jogi alap hiánya ellenére a hatvanas évek eleje óta fokozatosan kifejlődött az okmányok széles skálája, amelyek az emberi jogok védelmét és előmozdítását szolgálták a közösségen kívül. A közösség élve a gazdaság adta jogaival, a kereskedelmi és segélyrendelkezéseket sokszor ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az érintett állam mennyire tartja tiszteletben az emberi jogokat. A gazdasági kereteken kívül a második eszköz a jogok előmozdítására az 1970-ben létrehozott Európai Politikai Együttműködés, amelynek keretében is volt koordináció emberi jogi ügyekben. A fordulatot Maastricht hozta, mivel az emberi jogok tiszteletben tartása a közös rendelkezések között szerepel, ami azt sugallta, hogy mind a három pillérre alkalmazható, így az Unió közös külpolitikájához is inspirációs forrásként szolgálhat. Nem szabad túlértékelni azonban az F2 cikket, nemcsak azért mert egyszerűen megismétli az 1983-as Stuttgarti Nyilatkozatban131 már kimondottakat, de azért is, mert a zárórendelkezések szerint a külpolitika feletti bírói kontroll elmarad. Az Amszterdami Szerződés javítja a közös külpolitika hatékonyságát, amennyiben egy Főképviselőt jelöl ki a külpolitika megjelenítésére, szervezésére. Újdonság, hogy a petersbergi feladatokat, illetve missziókat (humanitárius segély, békefenntartás) beemelték a szerződésbe.