Az iszlám úgy tekint az egyénre, mint Isten nagylelkűségének örökösére. Megköveteli az egyénektől, hogy a szabályoknak megfelelő életet éljenek, és jócselekedeteket hajtsanak végre a közösségben, amelynek támogatása vallási meggyőződésből származó cselekedet. A közösség a társadalmi igazságosság, összetartás és a közösségi jólét elvein alapszik, s a társadalmi testvériesség elve határozza meg a muszlimok szerveződésének módját. Akasha megfogalmazásában: „Az ember mint Isten hasonmása, aki maga a teljes szabadság és teljes szükségszerűség, részt vesz mindebben a szabadságban és szükségszerűségben. Az egyéni szabadság abban rejlik, hogy az ember átadja magát az isteni akaratnak, és szabadságát saját énjén belül keresi. Az egyén szabadsága ott ér véget, ahol a közösség szabadsága kezdetét veszi.” A liberalizmus ezzel szemben a korlátozástól mentes egyéni szabadságot hangsúlyozza. Az iszlámban szabadnak lenni annyi, mint közösséghez tartozni és a többi emberrel együtt részt venni a kultúra megteremtésében. Ehhez a gondolatszabadság, a gyülekezési szabadság és a szólásszabadság feltétlenül szükségesek. „A nyugati liberalizmus azért jelenti ki a szabadság elvét, hogy elkerülje a zsarnoki rendszert; az iszlám a társadalmi hagyományok követésének erényét hangsúlyozza. Olyan hagyományokét, amelyek gyakran elnyomó rendszert támogatnak. A nyugati liberalizmus az önös érdekeket emeli ki, az iszlám pedig a közjónak tulajdonít jelentőséget. Néhány egyén számára az ilyen típusú egyenlőségre törekvő megközelítés a szabadság alapvető jellemzőit tagadja meg, mivel a tudatos közösséghez tartozás fegyelmet és lemondást követel. Az individualista liberalizmus azonban nem veszi figyelembe a nem elnyomáson alapuló közösségek erejét az alkotóképességre.”