Nagyon is igaza lehet abban Margócsy Istvánnak, hogy a legtöbb Móricz-szöveg szólamkeverésének korlátozásában komoly szerepe van azoknak az „igencsak expresszionizmusgyanús mondatoknak, amelyekben az elbeszélő agresszívan érvényesíti a maga értelmező szólamát az épp érintett jelenet feltételezhető beszédszituációjával szemben (pl. »A csikordulás, amint ajtót nyitottak, beléjük hasított. Mintha rájuk ordított volna az ajtó, s ijedten, rettenve, sikoltva kérdi meg, mit akarnak…«).”459 A fáklya fenti részlete nemcsak az affektív telítettség tekintetében hasonlít a Sárarany Margócsy idézte mondataira. Abban is, hogy a szöveg elokutív teljesítményének – akart vagy önkéntelen (?) – ambivalenciája a szereplői szólamnak és nézőpontnak az elbeszélőiben való nehezen definiálható részesüléséből adódik. Az akceptált inkongruencia460 e modális eseteiben alighanem éppen azért nem hajtható végre olyan tiszta elokutív elválasztás, mint amelyre Margócsy utal, mert az elbeszélő szólam affektív retorikája elkülönült formában sem sokban tér el a szereplőitől. Mindez értelemszerűen erősítheti azt a benyomást, mintha Móricz epikájának erős emotív hangoltsága expresszionista természetű volna. Ám közelebbről vizsgálva az ilyen szövegrészek narratív viselkedését nem egészen jogosulatlanul juthatunk olyan következtetésre, hogy itt egy kezdetleges, de közben mégis megkésett naturalizmus nyelvi világalkotásával van dolgunk. Elegendő tér híján mindez itt arra alapozható, hogy az elbeszélés és a szereplői megnyilatkozások legerősebben affektált változatai rendszerint materiális érzéki tapasztalatokhoz kötődnek („égető napsütés”, „hasító csikordulás”, „nem emberi ordítás” stb.) s mint ilyenek a közlés naturálisabb, biológiai-testközeli regisztereiben szólalnak meg.