Az utóbbiak főbb ismertetőjegyeinek rendelkezik ugyan némelyikével, de a szembeötlő különbség éppen abból adódik, hogy ebből a versből mind a létösszegzés, mind pedig a véggel való számvetés hiányzik. Mert az igaz ugyan, hogy azt az átmeneti, zavart tanácstalanságot, amely e rövid éjszakai ébrenlét „majdnem nyugodt” állapotába úgyszólván észrevétlenül, de az érzékleti rögzítés „mediálmateriális” cáfolhatatlanságával írja bele az elháríthatatlan vég sejtelmének tompa jelzéseit, a történés mégsem tesz szert semmiféle jelentésre. Sőt, a történés kiváltotta állapot sem irányul semmire, s annak ellenére nem utal előre, hogy az életkor számszerűsített jelzése okvetlenül ideidézi az emberi élet időbeli végességének fenomenalitását. Ilyenként nem is marad olyan eleme a történésnek, amely oldhatná a szorongás félelmét. Hiába tehát az apró bekövetkezések mediálisan pontos rögzítése, a „lejegyzett” szignálok azért nem jelentésesülnek a szövegben, mert elszigetelt, összefüggésbe nem hozott érzéki adatok maradnak. (Jellemző, hogy a szöveg még akkor sem akar beszámolni szemantikai tartalmakról, amikor szóba hozza őket: „Minden zajról tudod, hogy mit jelent.”) Az apró észleléstöredékek mentén tehát – a „létösszegző” versekkel ellentétben – nemcsak azért nem alakul ki értelmezhető folyamatszerűség a költeményben, mert a két elalvás közti állapot nem tart sehová, legfeljebb félbemarad, hanem azért sem, mert az érzékek, mint a vers tényleges főszereplői, nem tudnak összegezni, és alkalmatlanok a számvetésre.