A fentebb tárgyalt monetáris uniók dezintegrációját nagyban előmozdította egy külső sokk (a világháború), amelyre válaszul az együttműködés résztvevői önálló, a hazai érdekeket kiszolgáló monetáris politikával kívántak reagálni – éppen úgy, ahogyan azt a 4.1. alfejezet elején Buiter (1999) nyomán feltételeztük. A Skandináv- és a Latin Monetáris Unió tagjai is rendelkeztek önálló jegybankkal, így a visszatérés technikailag viszonylag egyszerűen megoldható volt. A cél minden esetben a hazai gazdaságpolitikai mozgástér kiszélesítése volt. A dilemma lényegileg abban állt, hogy a tagok választhattak: vagy a szoros együttműködés mellett kötelezik el magukat tartósan, és ezzel szűkítik (vagy akár fel is számolják) saját nemzeti monetáris hatóságuk autonómiáját, vagy épp ellenkezőleg: biztosítják a jegybanki politika aktív szerepvállalását abban a reményben, hogy általa a gazdasági teljesítmény is befolyásolható (anticiklikus stabilizáció), és ekképpen feladják a tagok közötti szoros koordinációt.