A globális pénzügyi és gazdasági válságot megelőzően az unió tagállamai úgy látták el a pénzügyi intézeteik szabályozását és felügyeletét, hogy azok az egységes piac elindulásának és – az előbbivel összefüggésben – a tőkemozgások teljes liberalizálásának köszönhetően az országhatárokon átnyúlóan működtek, akár telephelyeket is létrehozva egy más tagállamban.2 E folyamat során az az elv érvényesült, hogy a felügyelet a tagállamoknál marad, abban szupranacionális intézmény nem vesz részt. A Maastrichti Szerződés sem rendezte e helyzetet – másként megfogalmazva: szentesítette azt a gyakorlatot, hogy a bankfelügyelet tagállami hatáskör (ahelyett például, hogy az újonnan felállott EKB-hoz került volna). Alkalmazva a 2. fejezet koncepcióit, a pénzügypiaci szabályozás területén az ún. negatív integráció valósult meg (Schimmelfennig, 2014). Az uniós bankszabályozást a válságot megelőző időszakban annak a kényes egyensúly megteremtésének az igénye jellemezte, amely egyszerre kívánt megfelelni a szubszidiaritás, valamint az egységes szabályozás elvének (Mérő–Piroska, 2017). A GMU tehát speciális konstrukcióként jött létre: úgy került bevezetésre az egységes valuta az egységes piacon, hogy a pénzügyi közvetítőrendszert nem kötötte egységes szabályozás és felügyelet. Az unióban alkalmazott decentralizált megközelítés a versenyt is torzította, és legfőképpen – mint később, a válság alkalmával egyértelművé is vált – rendszerszintű kockázatokat rejtett, és képtelen volt kezelni a válság negatív hatásait.