Mivel legtöbben énközpontúan szemléljük a világot, azaz a körülöttünk lévő jelenségeket aszerint fogadjuk szimpátiával vagy ellenszenvvel, hogy szocializációnk és a dolgok megismerése során mit tanultunk róluk, milyen értékítéletet alakítottunk ki velük kapcsolatban, az ismeretlen dolgokkal való találkozáskor legtöbbször automatikusan tartózkodva vagy akár negatív érzelmekkel telve reagálunk. Az énközpontúság nemcsak a személyes, de a nemzeti identitásra is vonatkozik, azaz nemcsak a személyesen tanultakra, hanem a nemzeti hovatartozásra vonatkozó értékítéletekre is. Ezért azt a világlátást, amikor valaki a saját kultúráját a többinél magasabbra tartja, másképpen etnocentrizmusnak is nevezzük. Az új, ismeretlen és szokatlan jelenségek – idegennyelv-használat esetén a külföldi környezet, az eltérő kommunikációs és viselkedési szokások – gyakran szorongást, megrökönyödést, esetleg dühöt keltenek, ezért elhamarkodottan alkotunk ítéletet. Az előítéletek, mivel nem megismerésen alapulnak, komoly gátjai a valódi megismerésnek, tanulásnak, elfogadásnak, vagyis annak, hogy egy új helyzetben megfelelően tudjunk viselkedni. Az előítéletek kialakulása ellen sokat tehetünk, ha a nyelvórákba olyan elemeket építünk, melyek kulturális megismerésre és összehasonlításra adnak alkalmat az előző fejezetben említett eLeMÉr módszerrel vagy bármilyen más módon, ami az órák menetéhez illeszthető.