1848 február-márciusában az európai forradalmi hangulat lehetőséget biztosított a magyar liberális reformereknek, hogy a reformkor egyik leglényegesebb követelését, a független és a népképviseleti országgyűlésnek (is) felelősséggel tartozó kormány felállítását eséllyel kérjék a Habsburg-udvartól. A konzervatív, mérsékelt és radikális tagok miatt koalíciósnak (Dobszay et al., 1998: 12) tekinthető Batthyány-kormány több szempontból is különleges volt. Részben azért, mert első felelős kormány lévén még nem rendelkezett tapasztalattal a gyakorlati működést tekintve, másrészt azért, mert az Ausztria és Magyarország közötti közjogi viszony még nem nyert végleges formát (gondoljunk a külügyek felemás rendezésére), harmadrészt mert a kormány előbb alakult meg, minthogy a népképviseleti országgyűlés összeállhatott volna (Bölöny–Hubai, 2004: 47). Az ígéretes kezdést azonban nem követte a stabilizáció, hiszen a Habsburg-ház rendezte sorait, a forradalmi Európa közepén leverve az itáliai felkeléseket, s ez az év nyarán még csak feszültséget, ősztől már nyílt konfrontációt eredményezett. A megváltozott helyzetre a kormánynak is reagálnia kellett, rugalmas alkalmazkodásra azonban képtelennek bizonyult, s a törékeny koalíció szétesett. A kormányzás közjogi helyzete kikerült a jogi keretek közül, és a reálpolitika rideg erőjátszmájának terepére került. Ezt fejezi ki a legfelsőbb hatalom intézményeinek átalakulása is, ugyanis 1848 őszétől a Habsburg-ház 1849. áprilisi trónfosztásáig Országos Honvédelmi Bizottmány néven a hagyományos minisztériumi struktúrát nem követő „forradalmi” kormány lépett a közigazgatás élére. A forradalom és szabadságharc bukásával a Haynau fémjelezte osztrák szükségállapoti, majd a neoabszolutista kormányzás váltotta fel a felelős kormányt.