A tizenöt éves háború kora, a fejedelemség meggyengülése, a Habsburgok kísérlete Erdély megszerzésére mérhetetlen szenvedést zúdított Erdélyre. 1599 őszén Rudolf császár Giorgo Basta generálist bízta meg Erdély katonai megszállásával. Bastát nem sokkal megelőzve, színleg a Habsburgok nevében indult meg Vitéz Mihály havasalföldi vajda 1599 októberében Erdély ellen, s hamarosan elismertette magát császári kormányzónak. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Erdélyt nem akarta Rudolfnak átengedni, a prágai udvar megvonta tőle a pénzügyi támogatást. Az erdélyi adók drasztikus emelése és Vitéz Mihály moldvai hadjárata sem tudott elég bevételt hozni a hadvezér-uralkodónak népes serege fenntartásához. 1600 nyarára a sereg rabolva, fosztogatva sarcolt, s bár a parasztok olykor igyekeztek fegyverrel megvédeni magukat, ez annál féktelenebb bosszúvágyat keltett. Az atrocitások legismertebbje a Vitéz Mihály szétzüllő serege által 1600. augusztus 6-án Bánffyhunyadon elkövetett vérengzés volt.1 Az erdélyi nemesi ellenzék vezetője a császári generálishoz, Bastához fordult segítségért, újabb bajjal tetézve a bajt. 1600 őszére ugyan megfordult a hadi helyzet, Mihály vajda Prágába menekült és Erdély hűséget fogadott Rudolf császárnak. Basta rosszul ellátott zsoldosai azonban maguk is hamar fosztogatni kezdtek. A kor zsoldosai, tekintet nélkül arra, kinek a zsoldjába szegődtek, iszonytató, sem embert, sem istent nem ismerő rémtetteket hajtottak végre a fegyvertelen lakosságon zsákmányszerzés ürügyén, vagy a maguk örömére kegyetlenkedve. A hajdúcsapatok különösen hírhedtté váltak bestialitásukról. Basta 1601 februárjában ugyan kivonult, de csak azért, hogy újjászervezett hadseregét Vitéz Mihály segédletével augusztusra már újra visszavezesse Erdélybe. Báthori Zsigmond fejedelem csatát veszített, Mihály vajdát Basta vallon tisztjei megölték, Erdély kiszolgáltatva állt Basta serege előtt. 1602 januárjában Basta egy csapata Gyalut prédálta fel, egy másik Almást ostromolta. „Ebhajdúi” júniusban Marosvásárhelyre, Désre, Kalotaszegre törtek rá, 3000 fős seregükkel Torockót, Tordát pusztították végig. A vidék népe „erdő kebelébe, havasok közé futott”, ahova a zsoldosok utánuk mentek, hogy a kegyetlenkedésben kedvüket töltsék. Az embereket tűzzel-vassal égették, bőrükből szíjat hasítottak, „fejeket megtekerék, hogy szemük kiömlött, s a gyermekeket szüleik előtt égették meg”. „Mint éltének az asszonyi renddel, nem mondom meg, én magam nagy gyalázatnak tartom” – írta Enyedi Pál.2 Báthori Zsigmond török-tatár hadakkal tért vissza, Basta rabolva vonult ki az országból, de a tatárok sem bántak különbül az országgal, s az öldöklések nyomában a pestis is felütötte a fejét. Báthori összeomolva elhagyta Erdélyt, s Basta erre 1602 nyarán azonnal visszatért, s az öldöklés most már a bosszú és az ellenreformáció jelszava alatt folytatódott. Székely Mózes rövid életű fejedelem kísérlete 1603-ban, hogy török-tatár segédcsapatokkal állítsa meg a vérengzést, Bastát időlegesen ugyan megállította, de újra csak elszabadította a poklot a kivérzett országban. 1603 nyarán Basta megint visszatért, s mire 1604 elején végre elhagyta Erdélyt, nem hagyott maga után mást, mint felperzselt, kivérzett, éhínség és járvány tizedelte földet.