Kalotaszegen – ahogy Erdély más vidékein is – a meggyilkolt emberek azonban csak töredékét jelentették a bosszúhadjárat valós áldozatainak. A legáltalánosabb módszer ugyanis az volt, hogy intemálótáborba gyűjtötték1 a különböző okokból üldözött – kivált a magyar hadsereg kötelékében határvadászként szolgálatot teljesítő – magyarokat, akik aztán az embertelen bánásmód miatt elpusztultak az orosz és a román fogolytáborokban. Főleg Kalotaszentkirályról,2 Kalotadamosról, Jákótelkéről, Nyárszóról, Körösfőről, Gyaluról, de majdnem minden magyar faluból sok visszaemlékezést hallottunk, amelyben családtagokat veszítettek el a határvadászok elhurcolásával. A Felszegen a legelevenebbek az emlékek, mert a határ kettészelte a térséget. Magyarókerekén, Zentelkén és Jákótelkén volt határvadászőrs. Ezen falvak határának jelentős része „átesett Romániába”. Mai napig meg tudják mutatni a helyiek a határvadászok őrbódéinak a fundamentumát és a sorompók helyeit a községek határában. Különösen kínzó emlék, hogy a helyi románok „súgtak”, szolgáltattak adatokat, ismereteket, hogy mely házakban kell keresni a határvadászokat. Damoson most is számontartják, hogy melyik két román család árulta be, kik szolgáltak a magyar hadseregben, és hogy hol kell keresni őket. Nyárszón máig tudják név szerint, hogy ki mondta, hogy: „28 fótos hátú magyar van itt!”, akit össze kell szedni. Ezt a 28 embert – határvadászokat, leventéket – kellett internálni a fogolytáborokba. Alig-alig jött haza valaki az intemálótáborokból.3