Nagy általánosságban fogalmazva az a benyomásunk, hogy a falvak közti presztízshierarchia kifejeződésének számos jelensége mellett is (pl. falucsúfolók) a szomszéd falvak közötti kapcsolatokban kevesebb elzárkózást, szomszédvári vetélkedést tapasztaltunk, mint amit bizonyos „kis-magyarországi” (főként dunántúli) területeken szerzett gyűjtési tapasztalatunk sugall. Sőt nem egy példája akad az olyan együttélésnek, amikor egy-egy szomszédos közösséget nem mindennapi szolidaritással tüntetnek ki. Ha e jelenségre választ keresünk, két irányban tájékozódhatunk. Önkéntelenül felvetődik, hogy a magyar etnikum fogyásával, az egyedüllét komplexusának egyre szorongatóbb érzése olyan „hídépítést” eredményez szomszéd falvak között, amelyben kölcsönösen erősítik egymást. Bár ezt egyben meg is kérdőjelezve, érdemes azt is látni, hogy a múltbéli, premodem társadalomtörténeti gyökerei e szolidaritásnak sok esetben még a valós etnikai veszélyeztetettség nyilvánvalósága előtt alakultak ki. S ez a tény az inkább romantikusnak, mint tudományosnak nevezhető „végvár-összefogás” gondolat ellen szólnak. A másik magyarázat az lehet, hogy Kalotaszegnek mind a nyugati és mind a keleti kistájain egy fejlettebb nagytáji, regionális identitással találkoztunk, amely egyben egy fejlettebb „térháló-érzékeléssel” társult. Ez a nagyobb léptékű látókör megengedi, hogy ne csupán a beszűkült, egylokalitásos, a falu keretén kívül nem mutató határmegvonás rendezze a térbeli kapcsolatok alakítását. Bár a regionális identitást az etnikai identitás is felerősíti, ily módon a két szempont mégiscsak összefügg egymással.