A kompozíció elejére, közepére és végére helyezett ún. panegirikus eklogák több szempontból is különböznek a tisztán bukolikus tárgyú daraboktól. Szorosan összekapcsolja őket a főhős, Corydon személye, hiszen mindhárom ekloga az ő életének egy-egy állomását mutatja be, vagyis összefüggő történetet alkotnak. Nem lehet kétséges, hogy e szereplő személyében a szerző alteregója lép színre, ezáltal viszont a pásztori jelenetezés áttetszővé válik, helyenként föl is függesztődik, allegóriaként olvasandó, a bukolikus világ pedig, szemben a merae eclogae-ban megjelenítettel, közvetlenül Róma valós világára, kortárs eseményekre vonatkoztatható. Mi több, a történeti valóság, miként Vergiliusnál, betör a pásztoridill fiktív terébe, annak mesés világához hasonulva, de azt át is formálva. A történelem fikcióvá válik, a fiktív térben valós történeti események jelennek meg, a mítosz és a történelem egymásba tűnik. Mint Vergilius eklogáinak valós szereplőit, történeti és mitikus vonások egybeolvasztása jellemzi az ifjú Nero alakját is, aki mind Faunus jövendölésének, mind a pásztorok elbeszéléseinek középponti alakja. Ebből magyarázható a tisztán bukolikus eklogákkal szemben egy további fontos különbség: az aranykor itt nem a Saturnia tellus kivételes adottságaiból ered, nem lakóinak romlatlansága és munkálkodása révén valósul meg, hanem egyedül az uralkodó, a iuvenis deus áldásos hatalmának eredménye.