A cím indoklásául: 1.) retorikát szándékoztunk középiskolai tanárok és gimnáziumi, valamint egyetemista diákok kezébe adni, vagyis konzervatív irodalomelméleti kézikönyvet (konzervatívot abban az értelemben, hogy konzervál, vagyis megőriz több ezer éves, máig érvényes és az utóbbi évtizedekben világszerte feléledt irodalomelméleti nézőpontot); 2.) magyar retorikát, mert úgy gondoltuk, hogy a magyar irodalmi írásbeliség olyan kánon szerint épül fel, amely abba a Kr. e. V. századtól a múlt századig kialakított rendszerbe illeszkedik, amelynek „retorika” nevét a pozitivizmus kora megtagadta ugyan, és a „stilisztika” őrizte meg bizonyos maradványait, de mint szemléletmódot, mint módszert a modern irodalomtudomány rehabilitálta; így tehát osztályozási és elemzési módszerünket jogosultan terjesztettük ki a múlt század második felében, illetve századunkban keletkezett irodalmi művekre is, tehát a magyar irodalom egészére; 3.) kis magyar retorikát nemcsak azért, hogy hódoljunk néhány hajdani és mai könyvcímnek Losontzi Istvánétól Esterházy Péteréig, hanem azért is, mert kísérletünk terjedelmét meghatározza egyrészt a hely, másrészt különösen az inventio és a dispositio területén az előmunkálatok hiánya, nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi szakirodalomban is. Ugyanis az eddigi, retorikának nevezhető elemzések legnagyobb része úgynevezett szó- és gondolatalakzatokra, vagyis az elocutio ismertebb kategóriáira vonatkozott. Talán e próbálkozásunk, amely a retorika első két fő részét is részletes példákkal tárgyalja, pártolókra talál, hiszen hitünk szerint segít a művek úgynevezett nagyszerkezeteinek elemzésében. Még arról is meg vagyunk győződve, hogy nincs a világirodalomban olyan jelentős mű, amelynek elemzésekor mellőzhetnénk a retorikai és retorikatörténeti közelítést. Egyetértünk James J. Murphyvel, aki a mai retorika neves szaktekintélye, szerinte retorikai háttér nélkül sem Dante, sem Shakespeare, sem Goethe nem elemezhető érdemileg. („Rhetorica” 1983. 1. sz.) Murphy a világirodalmat tartja szem előtt (azaz az antik görög-római és zsidó-keresztény hagyományra épülő európai, közel-keleti és amerikai irodalmi normákat); mozaikszerű, csak egy nemzeti irodalomra kiterjedő elemzéseket eleve nem tart célravezetőnek; de tudja, hogy világirodalmi háttérre támaszkodó nemzeti mozaikdarabok nélkül sosem rakható össze világirodalmi körkép. Kísérletünk e szempontból talán bizonyítja, hogy a magyar irodalom mozaikkövecskéi bízvást beilleszthetők ebbe a virtuális összképbe.